Anyámnak a születésem ölte meg az álmait…

Hétköznapi vagyok. Egy kisvárosban élek Budapest közelében, ahol nincs tömegközlekedés. Vagyis van, de ha nem diák vagy nyugdíjas vagy, akkor erre nincs időd. Annyit ér a kocsim, amivel járok, mint másnak egy menő dizájner táska.

Ezt most nem azért mondom, hogy irigykedek, meg sajnálni kell, dehogy. Csak tény. Nem érdekel az autó, arra van, hogy a napi logisztikai gondjaimon segítsen. És mivel az utcán parkolok egy lakótelepen, csak remélni tudom, hogy nem lopják el. Nincs is rajta egyforma szín. A kék árnyalatai és egy kis szürke. Annyiba került volna színre fújatni azt az egy elemet, mint amennyit most az egész kocsi ér.

Szóval, szürke maradt a hátsó ajtó. Aztán a múlt héten szólt egy barátom, tudom-e, hogy a KRESZ szerint az autó csak akkor lehet több színű, ha az fel van tüntetve a forgalmijában. Tehát az autóm szabálytalan, mert az okirat szerint kék. Sokat gondolkodtam, mit mondok majd a rendőrnek, amikor megállít, hogy tarka a kocsim – mert gyorshajtásért biztosan nem fog, ahhoz túl dízel és túl öreg.

Megvárom, míg egyszer úgy dönt, hogy feladja. Na akkor veszek egy újat. Mármint nekem újat. Soha nem volt pénzem új autóra, de amikor mindenki hitelre vette őket, elbizonytalanodtam. Meg ábrándoztam, a mi családunkban még soha senkinek nem volt új autója, itt a lehetőség.

Bár pénzem nincs rá, és évekig kellene fizetni, de esténként erről álmodtam: mint Bridget Jones, amikor mini szabira ment kabrióval. Szememen napszemüveg, fejemen kendő, és az olasz tengerpart felé tartok. Dédelgettem ezt az álmot, egészen részletesen elképzeltem a kocsit, milyen a felni, milyen a kárpit, és én is jól néztem ki benne.

FORRÁS: UNSPLASH

Szerencsémre ennél konkrétabb lépéseket nem tettem, hogy az új vagy az álombéli autóm megvegyem – nem is vitte el a végrehajtó, mert nem tudtam a részleteket fizetni. Mertem nagyot álmodni, de mertem nem megtenni. Pedig boldog-boldogtalan minimális önrésszel vett kocsit, csak én nem.

Mindig másra kellett a pénz. Gyakorlatilag az evésre.

A szüleimmel egy szolgálati lakásban laktunk, és még rendszerváltás sem volt, amikor ők már meghaltak, én az unokatestvéreimhez kerültem. Dolgoztak és dolgoztak, munkahelyen, háztájiban, fusiban, és elment belőlük az élet. Keserűek voltak és elégedetlenek, hogy ennyi meló után semmijük sincs, mert jó az a szolgálati lakás, de hát mégsem saját, hanem a másé. Csak én voltam nekik, de nem volt idejük és energiájuk foglalkozni velem.

Ez az a verzió, amit másoknak mesélek az életemről. Persze attól még igaz ez is – de az is igaz, hogy véletlenül besikerült gyerek vagyok, akit se az apja, se az anyja nem akart. Anyám tizenhat volt, apám családja nagyon vallásos, sodródtak mindketten, így házasodtak össze és születtem meg. Egymást se szerették, és engem sem. Mondjuk, ezt akkor még nem tudtam.

Jó pár év telt el, mire rájöttem, és még sok, amire ezt megbocsátottam nekik. Gyerekek voltak, aztán felnőttek lettek, biológiailag, de érzelmileg nem nőttek fel a feladathoz. Persze lehet, erre az idő is kevés volt, amit kaptak. Anyám 32, apám 34 évesen halt meg. Velük aztán tényleg nem történt semmi a hétköznapokon túl.

Haladni akartak egyről a kettőre, de még arról sem tudtak megegyezni, hogy az merre van. Dolgoztak és marták egymást. Rólam tudomást sem vettek. Anyám a halála előtt nem sokkal a kórházban mondta el nekem, hogy ő nem ilyen életet akart, magának sem, és nekem sem. Mert korábban jöttem, mint kellett volna, és igazából jobb lett volna, ha más az apám.

És le kellett volna érettségiznie, mert szeretett tanulni, a földrajz volt a kedvence, és olyan akart lenni, mint Fanni Bullock a nagyszájú, híres hegymászó, térképész, földrajztudós. Soha nem mondta ezeket előtte nekem, csak ott, akkor, először és utoljára. Évekig eszembe sem jutott, amit mondott – volt mit feldolgoznom, ha anyámra gondoltam, mert haragudtam… Olyan korán meghalt, és esélyt sem kaptunk egy jobb, közös életre.

Mikor ezt az öreg, most már tiritarka kocsimat megvettem húsz évvel ezelőtt, eszembe jutott, hogy anyám mindig utazni szeretett volna. Soha nem ment sehova, csak dolgozni, pedig közel van Pest, de még oda sem. Az élet keresztülhúzta a terveit, aztán meg már nem tudott szabadulni, és igazából nem is akart.

Vágyakozott az álmai után, de nem tett a megvalósulásukért semmit. „Akkor majd én!” – gondoltam. A kesztyűtartóba betettem az utolsó, gimis osztályképüket, amin még utazó akart lenni, és azóta is velem utazik minden nap.

Nyitókép: Unsplash