Egy barát is kihasználhat úgy, mint egy rossz szerető?

Láttalak. Láttam, ahogy meredten bámultál ki a távolsági busz ablakán, szemeid a semmibe révedtek. Volt köztünk néhány ülésnyi távolság, és az eltelt évek is nyomot hagytak mindkettőnkön. Te nem fordultál felém, én viszont nem tudtam rólad levenni a szemem.

Láttalak. Egykedvűen nyomkodtad néha a telefonod, ami ahogy megcsörrent, a szívembe hasítva szólt bele a hangod. Barátom…

Kedvem lett volna átülni melléd, de mit mondhattam volna? Hogy sajnálom, nem így akartam? Sajnálom tényleg, de így akartam. Így volt helyes. Meg kellett végre értenem azt, amit több mint harminc éven át nem voltam hajlandó. Hogy nem rendelhetem magam alá senkinek. Neked sem. Hogy én is ember vagyok, aki bár örömmel ölti magára a lelki szemetesláda szerepét, nem holmi semmibe nézhető söpredék, akit kénye-kedve szerint rángathat szinte bárki bármikor.

Aki mindig kéznél van, ha kell, aki mindig mindenkinek segít

És te pontosan tudtad rólam ezt. Nem szóltál, hogy hé, nagyon nem jól csinálod a dolgaid. De még csak arra sem méltattál, hogy figyelem nélkül hagyd a hihetetlen naivságom. Nem figyelmeztettél, hanem úgy zsigereltél ki az évek során, hogy észre sem vettem. Bár hazudok, hisz’ tudtam legbelül, hogy ez a mértékű egyoldalúság nagyon nem pálya. A mindig csak adok, sosem kapok nem pálya. A mindig készségesen hallgatok, miközben az én semmiségnek tűnő problémáim folyamatosan a szőnyeg alá vannak söpörve nem pálya. Tudtam, de tűrtem. Te is tudtad, de eszedben sem volt felnyitni a szemem. Miért is tetted volna?

Legalább egy “baráti” pofon kijárt volna, még ha nem is értettem volna a miértjét. És kijárt volna neked is – sokkal súlyosabb bűnök miatt. De észrevétlen lettem a cinkosoddá, mert szerettelek. Hülye voltam. Elvettél tőlem, belőlem mindent, amit lelkileg és fizikálisan képes voltam megadni, én pedig szó nélkül tűrtem, sőt, magamban téged milliószor – ok nélkül – megmentve kerestem saját magam számára is feloldozást, hogy kevésbé érezzem magam szánalmasnak.

Ökölbe szorult a kezem a tehetetlen dühtől

A hirtelen felszakadt sebektől, a ténytől, amit még ekkor sem voltam képes elfogadni. Éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak a saját nyomorom kapcsán, és igyekeztem a könnyeimet nyeldesve, szipogás nélkül visszatérni a valóság talajára. Nem sírni, nem érezni fájdalmat, csak látni a tényt, hogy mit képes egyik ember a másikkal tenni. Hogy miket képes hazudni, eljátszani hosszú éveken át pár, lényegében számára apró dologért. Még akkor is, ha a másik lelkileg ebbe belepusztul. Az nem számít. Annyira igyekeztem óvni magam a csalódástól, hogy inkább tudomást sem vettem az egészről.

Kép forrása: Midjourney

Legalábbis próbáltam ezt hitelesen eljátszani még saját magam előtt is. Vajon te mit gondolhattál? Talán csak röhögtél a markodban, hogy “te marha, az orrodnál sem látsz előrébb”? Mégis mindig a közelemben voltál. Persze nem miattam. Csak azért, mert szükség volt rám. És ettől fontosnak éreztem magam. Azt éreztem, számítok. Azt éreztem, ad valaki a véleményemre, hogy méltónak tart arra, hogy hozzám forduljon segítségért. Én, hülye talán még büszke is voltam magamra néhanapján.

Bontottad a hívást. Zaklatottnak tűntél, és egy percre mintha újra tini lettem volna. Lélekszakadva rohantam volna hozzád, hogy mi történt, mégis mi a baj? Jó ég, mennyire szánalmas vagyok – gondoltam. Egy megállóval előttem szálltál le. Rám néztél. A tekintetünket a fájdalom és szégyen kovácsolta eggyé, majd a rohanó világ tépte szét. Mindent elárult a szemed. És hosszú idő után én attól a naptól kezdve újra nyugodt lelkiismerettel alszom.

Nyitókép: Midjourney