Amikor már többféle probléma felüti a fejét kapcsolaton belül, azt nagyon nehéz javítani, mert lehet, hogy egyik-másik hibát meg is oldjátok, azonnal ott a soron következő. Egy idő után, aztán szépen lassan belefulladtok, és másról sem szól az egész, mint feladatokról. Ám nem hinném, hogy bárki szívesen tekint úgy életének ezen részére, mint állandóan megoldandó feladatokat hozó munkára.

Kérdés, hogy miért nem gondolkozunk el azon, hogy talán hagynunk kellene a fenébe ezeket a javítgatásokat, mert túl sok sebből vérzik a történetünk. Ennek ellenére még mindig akarjuk, de előfordulhat, hogy csak a gyökeres változás vezet eredményre. A gépeden is ideig-óráig hatnak a vírusirtók – ha már a párkapcsolat lehet egy mosógép is… -, ám sokszor a jó megoldást a teljes törlés és újratelepítés hozza meg.

Persze, szép és jó dolog elsodródni a szenvedéllyel, a szerelemmel, mindenféle tudatosság, vagy egyáltalán gondolkodás nélkül, hiszen olyan feledhetetlen ösztöncselekedetek ezek a kémiával együtt, ami hosszú időre adhat töltetet nektek. Ám eljön a nap, amikor ez már nem elég, és sokkal több ésszel kell megélnetek az egész addigi szerelemmámort. Akarva-akaratlanul, kimondva, vagy csak súrolva a témákat, valahogy minden párnál kialakulnak az írott és íratlan szabályok.

Olyan határok, amik között jó esetben szinkronban mozognak. Ám mi van akkor, ha ezeket a szabályokat részlegesen vagy teljesen megszegi az egyik fél, és a határvonalak, a tűrőképesség tologatása beindul? Mert az egyik ezt gondolja, a másik azt, az egyik fél így cselekszik bizonyos helyzetekben, míg a másik teljesen mást tenne. Csakhogy ezek nincsenek az elején kellőképpen tisztázva.

FORRÁS: PEXELS

Miért ne lehetne új alapokra helyezni a kapcsolatot akkor is, amikor problémák merülnek fel, és nem működik minden olajozottan? Miért ne írhatnál listát a te fontos témáidról, miért ne kérhetnéd meg erre a párodat, és ketten együtt miért ne indíthatnátok egy teljesen tiszta lappal a kapcsolatot? Csak azért, mert ez nem divat? Nem szokás?

Helyette javítgatni kellene, mint azt a régi, vacak, lyukas zoknit, ami végül úgyis a kukában végzi?

Javítgatással, jó eséllyel előbb-utóbb a képzeletbeli szemetesben landol a kapcsolatotok is… Kérdezhetnéd, hogy lehetne tiszta az az új lap, amikor már ráragadt a múlt mocska, a sértettségek, a belénk égett negatív mondatok és cselekedetek, amiket egymáshoz intéztünk.

Ám hogy mennyire piszkolják be az új lapot, és azt mennyire mossa tisztára a megbocsájtás, az csak rajtatok múlik, és azon, hogy mennyire akartok még esélyt adni egymásnak. Ami lehet, hogy már az utolsó utáni. Tehát vesztenivalótok alig, avagy egyáltalán nincs egy tiszta lap módszerrel. Azt hiszem, ebbe csak akkor érdemes belevágni, ha fájdalmasan őszinték vagytok, és nem egy felületes változás lesz, és túlmutat a holnap ki viszi le a szemetet témán.

Talán ami egészen alulról kezdett romlani, azt a gyökerétől kell megváltoztatni. Hiheted, hogy az elszenvedett viták, veszekedések talán már nem teszik lehetővé, hogy új alapokra helyezzétek a kapcsolatot, ám gondolj csak bele: ismeritek egymást, és mégis hajlandóak lennétek leülni egy tiszta lap projektre. Akkor hát mégiscsak akarjátok egymást.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Nem javítgatni akarom a kapcsolatunkat, hanem újrakezdeni! appeared first on Igazinő.

Tudod, a minap, ahogy azt hallgattam, hogy nőként az lenne a feladatom, hogy a háttérben meghúzódva éljem az életem, mert hát ez a nők dolga… hálás voltam, hogy már sötét volt, így nem látszódott az arcom. Aztán azért is hálás voltam, hogy szokás szerint elég fáradt voltam ahhoz, hogy ráhagyós és ne vitatkozós legyek.

Szívesen beállok én egy férfi mögé, de nem mindegy, hogy az a férfi milyen! Hogyan viselkedik, mit tesz azért, hogy én, a nő a háttérben maradjak anélkül, hogy ez kényszeres lenne, és állandó lázadást szülne. Szívesen beállok én olyan férfi mögé, aki a munkája mellett képes például az utódok ellátására. Az alapvető dolgoktól kezdve, mint megetetni, megfürdetni, átpelenkázni, majd később kitörölni a popóját és társai.

A babakocsit is el tudod tolni egy alvó csecsemővel, ahogy később a játszóterezés sem egy rakétatervezési program, sokszor inkább csak marha unalmas. De labdát mindenki tud rugdosni 30 centikre, ahogy a hinta monoton, soha véget nem érő lökdösése is profin kivitelezhető. Sőt, továbbhaladva a lecke kikérdezés is.

Örömest beállok én a férfi mögé, ha legalább néha nem nekem kell gondoskodni arról, hogy legyen tiszta ruha, meleg kaja, mert mondjuk, a munkában úszok, és kell pár nap, mire utolérem magam. Aztán persze marha jó lenne, ha a következő pár nap meg nem attól úsznék, hogy rendberakom a lakást. Mert a férfi, aki azt várja, hogy mögötte leskelődjek, még arra sem képes, hogy a mosogatógépbe becuccoljon.

FORRÁS: PEXELS

Igen. Szívesen beállok a férfi mögé, ha az a férfi nem mindig mindenben magát helyezi előre. Ha az a férfi támogat, úgy a mindennapi apró cseprő dolgokban, mint a nagy, világmegváltó céljaimban. Ahogy tőlem ezt elvárja magával szemben… De miért állnék én a háttérben minduntalan, amikor ott a létezésem „természetes”? Ha a munkám és tevékenységem ott olyan magától értetődő? Nekem nem jár elismerés?

Nekem nem járnak sikerek? Én csak arra vagyok hivatott, hogy az élet, a te életed háttértáncosa legyek. Az igazság az, amit talán te is tudsz. Hogy nem fogok beállni igazán soha egy barlanglakó gondolkodású férfi mögé. Mert egy férfi nem csak attól lesz nagy, erős, hatalmas, bizalmat és biztonságot adó, hogy a színpadon mit produkál. Nekem nem. Mert én olyan férfi mögé állok be szívesen, aki a színfalak mögött is képes cselekedni, létezni és megoldani problémákat.

Aki meg tudja teremteni azt, hogy néha én is előrelépjek anélkül, hogy ezért szabadkoznom kellene.

Netán kérni, könyörögni azért, hogy ezt néhanapján én is megtehessem… A férfi, aki mögé szó nélkül beállok, tudja, hogy ez számomra nem természetes, hanem annak az eredménye, amit ő képes volt felmutatni.

Ha engem erre kényszerítesz, az ajtón vagy az ablakon keresztül, de megszököm. Tőled, előled, a saját életembe, a saját színpadomra. Akkor vajon azt gondolnád, hogy megérte? Nem. Te talán akkor is azt gondolnád, hogy mindent megtettél. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhetsz…

Era történetét Tóth Zsuzsa jegyezte le.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Akkor vagyok igazi nő, ha a háttérbe húzódom egy kapcsolatban? appeared first on Igazinő.

Vagy éppen csak egyvalakivel időzöl, és teával, sütivel kínálod, mert pár halkan átbeszélgetett óra miatt látogatott meg. Jártak már vendégségben a lelkednél? Talán nem is hívtad magadhoz, csak hirtelen megjelent és kopogott, vagy éppen te is invitáltad, mert szeretted volna, hogy eltöltsetek egy kevés kis időt együtt. Amiről nem tudtad, hogy csak kevés lesz, vagy éppen sok, de esélyt akartál adni neki.

Talán jó társaság. Talán törődő ott, akkor. Talán őszintén lehet vele beszélgetni, ami már olyan nagyon ritka kincs ebben az életben. Az ilyen látogatókat először talán nem érdemes tovább engedni a belépőnél. Talán nem szabad őket az asztalhoz ültetni, nem szabad a szobába hívni. Az ilyen vendégekkel előbb csak ácsorogva szabad beszélgetni, óvatosan, megfontoltan.

Csendben egymás szemébe nézni, halkszavúan diskurálni, miután az ajtón belépve lehúzza cipőjével a mindennapok mocskát. Így talán még hiheted is, hogy tisztán szeretne feléd lépdelni, és a lelked nyikorgó, kissé megfáradt ajtaján keresztül betérni. Hozzád be. Beléd bújva. Ám a belsőd éhező asztalához és a lelked mélyebb helységeibe akkor sem szabad azonnal ajtót nyitnod.

Csak akkor, ha már biztosan tudod, hogy ő olyan vendég lesz, aki gyakran visszatér. És nem a sütiért, nem a kávé miatt, hanem érted. Mert érdekled, mert kíváncsi rád, mert talán olyan barátságot köthettek, amibe olykor-olykor belefér néhány szeretetteljes ölelés. Vagy akár még több is…

FORRÁS: UNSPLASH

De tudod, a vendégek is mind mást és mást akarnak. Van, aki hozni, adni és ajándékozni. Élményt, bölcs tanácsokat, jó érzést, ami átjárja az egész lényed, miután elment. Akikre jó visszagondolni még hetek múlva is. És vannak az aljasok, a hitványak, akik nem helyet keresnek benned, melletted, hanem szemtelenül csak kitépnek és elvisznek belőled egy darabot. Nem kérdezve, hogy adod-e, hogy akarod-e.

Megjelennek mézesmázosan bájcsevegve akár többször is, álarcot húzva, és már lopják, rabolják is a részeid, miket te naivan a kezükbe adsz megmutatni, hiszen miért feltételeznél rosszat? Miért lennél gyanakvó, hogy ő nem az az ember, akinek mutatja magát? Ők azok, akik lényed virágait letépik, feltúrják a szívedet, és betont köhögnek még oda is, ahol előtte még színes pompában úsztál.

Ők azok, akik a hazugság, a csalódás, a képmutatás kaktuszait ültetik, amik eleinte véresre szurkálnak, sebeket hagyva rajtad. Persze ők nem tudják, hogy ezek már heg nélkül gyógyulnak, mert annyi ilyen volt már. Annyi ilyen emberrel találkoztál már. És te már megtanultad, hogy felocsúdva úgy közlekedj a tüskék között, hogy azok többé ne bánthassanak.

Te már megtanultad, hogy elég türelemmel már a legádázabb, legveszélyesebb növény is virágba borul, amit úgy tudsz majd leszedni, hogy már nem fáj. Persze ezekre nézve még néha beléd hasít, hogy kidobnád az összeset, csak ne emlékeztessenek arra, aki ezeket hozta. Ám végül van, amelyiket a szíved ablakába teszed.

No, nem azért, hogy újra és újra rossz érzést keltsen benned, hanem azért, hogy emlékeztessen: többé ne engedj közel magadhoz túl gyorsan senkit, még akkor se, ha tiszta cipővel, szépen fésülve, illatosan közeledik. Mert bizony előfordulhat, hogy a valóság más. A valóság a kopár beton, és nem a fű, ami simogatja a lábad, és amibe jó belefeküdni. A valóság a borult ég, a szürkeség, és nem a tiszta égbolt, mit neked festettek.

És így húzunk kaktuszfalakat magunk, a lelkünk és a szívünk köré.

Így esünk végül a csapdájukba, így építünk egy megközelíthetetlen erődöt belőlük, amikből kívülről csak annyit látnak majd, hogy megközelíthetetlenné váltunk. De ez nekünk már nem okoz fájdalmat. Hiszen mi már nem „vendégektől” várjuk, hogy virágot hozzanak, hanem belülről látjuk a kaktuszok virágzását, amiket alkalomadtán arrébb is tehetünk, hogy hozzánk férjenek. De már csak akkor, ha mi azt úgy akarjuk. A váratlanoktól, a hívatlanoktól pedig csak védenek minket…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Akkor lehetsz vendég a lelkemben, ha nem törsz össze semmit! appeared first on Igazinő.

Abba az állapotba vágyódsz, amikor még minden olyan valószínűtlenül izgalmas, amikor jólesnek a bókok, a kedves szavak, és úgy melengetnek, mint az a finom, bolyhos takaró. Bár valahol a lelked mélyén tudod, hogy egy csomó minden nem igaz, és csak azért mondják, mert ezt akarod hallani, mert be akarnak fűzni.

Ám az a naiv, táncba hívó kisördög ott bujkál benned, és azt reméli, hogy talán nem lesz túl gyorsan vége… Talán nem illan el a varázs olyan gyorsan, mint ahogy érkezett. Nem gondolkozol olyan távlatokban, hogy a naptárat egyik évről a másikra forgasd. De olyan szép is lenne, ha ezek a szakaszok nem csak az olvadó hó alól kikandikáló első virágot érnék meg!

Hanem azzal az érzéssel is összefonódnának, amikor a perzselő nap égeti a bőröd. Minél idősebb vagy, minél többször megéltél már ilyen testet és lelket bizsergető érzést, annál tovább húznád, nyúznád ezt az időszakot. Hiszen tudod: ha ennek vége, talán már semmi nem lesz a régi. Úgy szorongatod a két markodban, mint azt a finom belga csokit, amit annyira szeretsz.

Holott tisztában vagy vele, hogy bolondság. Hiszen egyszersmind semmivé lesz, eltűnik, miközben annyira szeretnél még kapni azokból az élvezetekből, amelyeknek valamiért csak pár hétig vagy hónapig van létjogosultsága az életedben. Lejár a kampányidőszak, a reklámidő, a jó marketing elfárad, és ott találod magad a valóságban – amiért vagy túl drága árat fizettél, vagy éppen csak annyit, amit még a racionális éned enged.

FORRÁS: PEXELS

De még így is hiányozhat, és kívánhatod: bár sose lett volna vége! Az a kíváncsi gyermeki éned ne akart volna még tovább menni, még többet tudni! Csak elégedtél volna meg azzal, ami tűzijátékot rendezett benned… Amikor már nem kapsz annyi kedves üzenetet – ha kapsz üzenetet egyáltalán. Amikor már nem csörren meg a telefonod olyan gyakran, ha megcsörren egyáltalán.

Amikor már nem érzed azt a szenvedélyes izgalmat irányodba, amikor már elkerülhetetlenül beléd hasít a felismerés, hogy innen valaminek vége van. És vagy kezdődik egy új szakasz, ami bár más, lehet ugyanolyan jó, vagy kikerül a zárva tábla, és valaki másnál kopogtatnak nyitásért. Valaki más készülhet teljes cicomában a tűzijátékra, valaki mást becéznek, és valaki másnak csörög a telefonja.

Vajon ő is tudja majd? Vajon tudja majd, hogy pár hét, hónap ennek a “rendezvénynek” az élettartama? És vajon képes elfogadni ezt egy halvány, kicsit csalódott, kicsit reményvesztett, kicsit torkot szorongató mosollyal, de békésen? Vagy ő más lesz? Ő fog követelőzni, sírni, erőszakosabb, erősebb lenni? Ő vajon egy idő után hogy fog érezni? És vajon fog kérdezni a miértekről?

Azt hiszem, nem éri meg a könny, a rossz érzés, de talán nem éri meg az a pár jó hét sem, hiszen a téboly egy gyorsan jövő elsöprő érzés. Ám ha ez nem ér meg egy virágnyílást sem a tél után, akkor az bizony bármennyire is szép volt, sokáig egy kudarc érzést hagy benned. De az ember végül mindent túlél, mindenből feláll.

Tanul vagy nem, érez ezután is, vagy éppen megfáradva már pont nem…

Az az oly változó emberi természet váltogatja a reakciók sokaságát. Ám ha valaminek már akkor vége tud lenni, amikor még el sem kezdődött igazán, az talán a miért kérdést sem éri meg…

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post A szerelmi “kampányidőszak” után eltűnik a varázs? appeared first on Igazinő.

Ma, lassan a B oldalt pörgetve azonban ő is, én is mást kísérünk az élet kicsit sem egyenletes útjain. Még csak nem is azért alakult így a történetünk, mert nem volt annyira mély az a szerelem, mint kellett volna. Egyvalami nem passzolt: a körülmények és az akkori életritmusunk. Persze most bárki mondhatja, ha nagyon komoly lett volna, még máig együtt lennénk. Pedig elhihetitek, az volt.

Nagy szerelem, nagy szenvedéllyel. Talán, ha nem vagyok olyan fiatal, jobban tudtam volna küzdeni? Lehet… Talán, ha jobban passzolnak a céljaink, a jövőbeni elképzelések, akkor máig együtt lennénk? Lehet. De akkoriban mást és másképp akartunk az élettől. Talán, ha később találkozunk, működhetett volna? Lehet… Lehetek, talánok. Jó ismerősi viszony, ennyi maradt a nagy szerelemből.

Így az élet elég korán megtanította nekem, hogy hiába a nagy szerelmek, a nagy érzelmek, ez nem garancia arra, hogy örökké. Annyi mindennek kell passzolni. Annyi mindennek kell összeállni az életben. Hiszen van, hogy túl korán, vagy éppen túl későn érkezünk meg egymás életébe. Erre még csak fel sem lehet készülni. Nem lehet furfangos terveket szőni és forgatókönyveket gyártani rá.

Hiszen csak annyi történik, hogy felkelsz egy reggel gyanútlanul, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már semmi nem lesz olyan, mint előtte. Mert tudod, hogy van, hogy létezik, csak éppen túl korán érkeztél… Vagy éppen lekésted, mint azt az utolsó fránya vonatot, és bizony mire eljön a hajnali járat, már túl sokat fagyoskodsz egyedül.

FORRÁS: PEXELS

Mire felkel a nap, a ti napotok, előfordulhat, hogy kihűl minden, ami lángra lobbantotta a szíved, és minden érzékszerved, ami olyan békésen szunnyadt addig az átlagosnak tűnő reggelig. Ám van olyan, hogy minden körülmény, minden esemény, passzol és összevág? Tökéletes lehet, ha a Nap meg a Hold nem takarja el egymást, és a Föld úgy forog, hogy nem kell vaksötétben közelednünk egymás felé?

Ha a horoszkópjaink passzolnak, ha az életünk menete épp egy sínen van? Ha bevállaltuk egymást erre az életre, ha a sorsunk menetét egymásra írtuk, mielőtt leszülettünk… Ha szövetséget kötöttünk előző életünkben, hogy egyszer majd együtt folytatjuk, ha a szívünk dobbanása egy ritmusra ver, ha jól elkapjuk a szikrákat, ami egymásra emelt tekintetünkből érkezik…

Ha annak a kémia folyamatnak a képletét helyesen oldjuk meg, amit testünk áraszt a másik felé. Akkor talán mindegy, mikor érkezünk a másik életébe? Azt hiszem, nem… még ekkor sem mindegy. Az igazság az, hogy talán soha nincs megfelelő idő és körülmény. Nincs olyan, hogy minden együtt áll, hogy minden tökéletes, hogy minden hibátlan.

A kerek szögletes, a szögletes meg kerek, a világ ilyen elcseszett, de nekünk meg vannak képességeink, amivel formálhatjuk. Feltettem a kérdést pár embernek: le lehet késni egymásról? Mindenki azt mondta, hogy igen. Tehát az emberek ezzel a ténnyel, amiről olyan keveset beszélünk, nagyon is tisztában vannak. De ezek egyértelműen fájó érzelmek.

Volt, akinek sebeket téptem fel ezzel az ártatlan kérdéssel, mert az agya olyan zugába rejtette titkos, „lekésett” szerelmét, aminek a kulcsát eldobta. Én pedig most újra kezébe adtam, és ezzel kinyílt minden eltemetett érzelem. Sokféleképpen lehet kezelni ezt a helyzetet, azt hiszem. Lehet úgy csinálni, mintha az ember nem lenne tisztában a tényekkel. Hazudva, szemlesütve, megmagyarázva az egyértelműt.

Lehet drámázva, sírva sajnálgatni, amin nem – vagy csak nagy nehézségek árán – tudnál változtatni. És élhetsz úgy is, hogy tüdőből veszel egy jó nagy levegőt, annyi erőt szedve magadba, amennyit csak bírsz, és kimondod: hálás vagyok! Hálás vagyok, hogy ismerhetem, ha csak kicsit is kaptam belőle. Még akkor is, ha túl korán érkeztem, vagy éppen lekéstem. Hálás vagyok.

És akkor talán nem fáj annyira az életnek ez a furcsa játéka…

Az idő ellen nem tudsz mit tenni. Nem tudod sem vissza, sem előre forgatni. Ez egy újabb olyan dolog, ami sokkal hatalmasabb nálad és a létezésnél. Ezért kénytelen vagy elfogadni. És minél előbb megteszed, annál előbb belenyugszik a lelked, és talán annál előbb tudsz valóban hálás lenni. Nem csak keserűen hazudva.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Lekéshetjük az igazi szerelmet? appeared first on Igazinő.

Hogy ki dönt jól? Azt semmi más, mint az idő igazolja. No meg közvetve mi magunk, akik teszünk, avagy nem teszünk egymásért és a kapcsolatért. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor hiába teszünk még talán erőn felül is, ha két össze nem illő ember talál mégis valamilyen úton-módon egymásra.

Mégis, ha körbenézel magad körül, azt láthatod, hogy vannak, akik sok éve megtalálták a párjukat, míg mások két lábon járó párkapcsolati szerencsétlenségek. Oké. Vannak olyanok, akik párhavonta marha szerelmesek, nyilván mindig másban találják meg az igazit, amit mindig ki is tesznek a kirakatba. De mi van azokkal, akik még csak nem is csapodárok, nem is hülyék, sőt? Mégis mintha valami átok ülne rajtuk, folyamatosan beleválasztanak a rosszba, és párévente újra kell kezdjék az életüket, mert már vállalhatatlan a régi.

Biztosan neked is van ilyen barátod, de legalábbis ismerősöd… Most egész egyszerűen mondhatod azt, hogy mert hamar feladják… vagy mert valami defektjük van… Még akkor is, ha mindig ők kénytelenek továbbállni. Vajon mi lehet a sikeres, és ezzel együtt a sikertelen párválasztás kulcsa? Pár hete beszélgettem valakivel. Okos, csinos nő, jó munkával, elszánt természettel.

Azt hiszem, ha úgy globálisan nézem az embereket, sokkal erősebb az átlagnál. Évekkel ezelőtt egy számára teljesen unalmas házasságból lépett ki, mert a mindennapok olyan szinten kezdték felemészteni a lelkét, hogy tudta, nem bírja tovább. Így hozott egy bátor döntést. És tudjátok mit? Pusztán ennyi a „bűne”. Se több, se kevesebb. Azóta viszont egy olyan párkapcsolati útvesztőben menetel, ahonnan egyelőre nincs kiút.

FORRÁS: PEXELS

Egyik rossz partner jön a másik után, akik olyan durván verik át, hogy amikor néhányuk történetét meghallottam, nyugtáztam, hogy bizony még én sem hallottam mindent. Kész csoda, hogy egyáltalán nem csavarodott be. Bár meg nem őrült, a reményvesztettség olyan szintjére jutott az évek alatt, hogy nem hisz már a férfiakban. Nem hisz már a szerelemben.

Egész egyszerűen csak darálja a napokat, próbál helytállni anyaként, nőként egy olyan világban, ami számára már talán nem az, amiről kislányként álmodott… Sokat beszélgettünk, és persze most úgy érzi, ha ezt mind tudja előre, akkor talán maradt volna az unalmas házasságában. Ami szerintem szintén kapufa.

Hiszen pontosan az érzelmek, a szerelem egy olyan „játék” – legalábbis számomra -, amiben bár vannak időszakok, amikor kénytelen vagy parkolópályára tenni magad, hosszú távon mégsem érdemes úgy élni, hogy csak félig élsz. Hogy félig szeretsz. Hogy nem az egészet akarod. Félig ölelsz, félig csókolsz, félig szeretkezel? Biztosan vannak, akik tudnak így élni. Talán sok hosszú távú párkapcsolatnak pontosan ez a titka.

Aztán meg beszélgettünk ám még valamiről… Hogy alapjaiban talán a képmutatás miatt alakul ki sok fiatalban egy hamisan pozitív, torz párkapcsolati kép. Hiszen nézz körül a környezetedben! Hány párkapcsolatot tudsz mondani, ami kívülállóként szerinted rendben van? A számot ezután nyugodtan minimum felezd meg, mert a színfalak mögött általában nem jobbak ezek a kapcsolatok sem, hanem rosszabbak.

Talán hiba, hogy azt közvetítjük, hogy ezek az érzések a létezés értelmei, amikor számtalan embernek több szenvedést okoznak az életükben, mint örömöt. Talán hiba az üzenet, hogy szerencsétlen, szánni való hülye, aki egyedül marad, vagy éppen egyedül AKAR maradni. Lehet, hogy inkább azt kellene elmondani a gyerekeinknek, hogy nem félemberek egyedül sem! Hogy egyedül is bármire képesek, bármit elérhetnek.

Sajnos ezt nagyon sokan nem tudják kapcsolatfüggő világunkban.

Ezért is rostokolnak rossz házasságokban, félve az egyedülléttől és magánytól. Ám attól, hogy valaki egyedül van, még nem kötelező belesüppedni egy színtelen életbe. Hiszen az, hogy van egy párod, még közel sem garancia arra, hogy meghozza az élet tarkaságát és sokszínűségét, bármennyire is hiszed, amikor arra vágysz, hogy ne egyedül hajtsd álomra a fejed.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mit választasz: egyedüllétet, vagy egy rossz kapcsolatot? appeared first on Igazinő.

Még akkor is, ha ez nem szándékos és alapjaiban nem tudatos, pusztán nem töltötök együtt annyi időt, hogy ezek élesen nyirbálják a kapcsolatot. És ha vannak is olyan tulajdonságok, amik zavarnak a másikban, rövid időre ezek is elviselhetőek. Ám amikor elérkezik az, hogy szintet lép a kapcsolat, és megtörténik az összeköltözés, nem biztos, hogy ezek az „apróságok” már beleférnek a mindennapokba.

Hiszen vannak olyan komoly dolgok, amik ha nem működnek, hosszú távon azzal jársz a legjobban, ha pakolsz és mész. Hiszen ki akarna egy olyan életet magának, ami folyamatos bosszúság és csalódás? De mik lehetnek azok, amik a bőrönd pakolásra késztetnek? Avagy mik kellene, hogy azok legyenek…

Eltérő életmód

Te például házias vagy, a másik meg nem. Nem képes egy nyomorult rántottára, nem tudja, hogy kell a mosógépet bekapcsolni, netán még rumlis is. És egy rumlis ember után te fogsz pakolni, ezt jobb, ha borítékolod. Persze egy kapcsolatban mindenkinek idomulni kell, ám ha ez pár megbeszélés után sem megy, és nincs változás, nyugtathatod magad azzal, hogy majd megváltozik, de nem valószínű, hogy ez be fog következni. Ha ez a változás nem áll be rövid idő alatt, nem is fog.

Felteheted a kérdést, hogy jogos-e az elvárás részedről, hogy miattad teljesen másképp éljen, mint amit megszokott? Ám ezzel szemben az a kérdés is jogos: ha szeret, normális-e, hogy nem hajlandó bizonyos szokásokon változtatni? Hogy ne minden olyan teher rád háruljon, amit ő is simán kirázna a kisujjából. Ha akarná…

FORRÁS: UNSPLASH

Alapjaiban akar átformálni

És itt most nem arról beszélünk, hogy összepakol-e maga után valaki, vagy sem. Itt arról beszélünk, hogy van egy életszemléleted, vannak elveid, terveid és céljaid, amik vidáman működhetnének párkapcsolaton belül is, ha támogató közegben élnél. Ám mondjuk a másiknak nem tetszik a munkád, amit te szeretsz. Ami már előtte is megvolt, nem új keletű dolgokat hoztál a kapcsolatotokba.

Ő mégis azt várná el tőled, hogy hagyd abba, fejezd be, netán vágj bele egy teljesen másba. Esetleg olyanba, ami téged még csak nem is érdekel. Sok mindent feladunk a szerelemért. Kapcsolatokért. De kérdés: mindent fel kell? Saját magad is? Csak akkor, ha ez neked jó. Ha ez neked kényelmes, és nem feszít az a ruha, amit erőből rád akarnak húzni.

Ha ez neked nem felel meg, akkor cuccolj! Miért kellene egy olyan emberrel élned, aki nem tiszteli az önálló személyiséged? Netán még el is várja, hogy te tiszteld az ő életét, de a kölcsönösség elve valahol elhalt félúton.

Mindig ő az első.

Voltál már úgy, hogy beszélgetni próbáltál a pároddal, aztán egy idő után csak némán néztél magad elé, azon rimánkodva, hogy inkább érjen véget a társalgás? Vagyis inkább az egyoldalú monológok – mert eszébe sem jutott megkérdezni, hogy veled amúgy mi van. Mert csak az ő napjáról, az ő gondolatairól, az ő érzéseiről kellett beszélgetni. Persze vannak napok, amikor olyan kirívó események történnek, amit ki akarsz adni magadból, és csak hallgatóság kell.

Ám, amikor ez állandó lesz… akkor pakolsz, és mész! Mert azt hiszed, máskor talán fontos leszel? Máskor meg fogja kérdezni, veled mi újság? Nem fogja. Mert az ilyen ember teljesen énközpontú. És az énközpontú embert saját maga érdekli. A saját életét próbálja úgy irányítani, hogy az jó, kényelmes és „hasznos” legyen. A számára.

+1 Utolsó vagy a képzeletbeli listán…

Amikor egyedül vagyunk, természetes, hogy a munkánk, a hobbink, a családunk, vagy éppen a barátaink az elsők. De az sem ritka, amikor úgy tudunk elosztani egy-egy helyet, hogy többen is hasonló figyelmet kapjanak. Ám amikor egy életet, egy jövőt tervezel valakivel, akkor bizony előbb-utóbb a lista elejére kell tenni a kapcsolatodat. Hiszen fenntartani érzelmileg egy szerelmet semmihez sem fogható munka.

Itt nem arról van szó, hogy el kell hanyagolnod a családot, barátokat, vagy éppen a céljaidat miatta. De ha minduntalan, mindig más élvezi a kitüntetett figyelmet, akkor bizony jönnek a kérdések… Ennyire vagyok fontos? Ennyire vagyunk fontosak? Miért kell nekem mindig arra várni, hogy végre előre helyezzenek?

És ha ez egy állandó állapot, és mindig van valami hirtelen fontos munka, ha mindig van egy fontosabb személy, esemény, akkor bizony ez így is marad. Ha csak az élet nem vágja pofán mondjuk egy betegséggel, amikor megtanulja, ki az, akire számíthat. Amikor is nyilvánvaló lesz, hogy a munkája, a hobbija, de még sokszor a barátok sem állnak be a sorba, hogy ápolgassák.

De ugye nem gondolod, hogy neked meg kellene várnod egy tragikus eseményt, hogy erre rájöjjön? Ha önmagától nincs annyi sütnivalója, akkor neked maximum egy valamire kell várnod: a taxira.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Pakolj, ha nem te vagy a legfontosabb a párodnak! appeared first on Igazinő.

Aztán ezek szépen lassan alakultak közös célokká, gyerekekké, családdá. Ám mi akkor is ott voltunk két emberként, két különböző személyiséggel, érzelmi és gondolatvilággal. Ezeket gyakran csak sok-sok kanyargós úton tudtuk keresztezni a másikkal. De mi hittünk, reméltünk és hazudtunk. Leginkább magunknak. Hogy jó ez így, hogy működhet. Működhet, ha elég sokat tanulunk a másiktól.

Ha elég türelmesek, toleránsak és kompromisszumkészek leszünk egymással, akkor talán mindent megoldunk… Így is volt. Sok mindent megoldottunk. Sok problémát, sok próbatételt kiállt a kapcsolatunk, mert az az egy vékony szál, ami összekötött minket, nagyon rugalmasnak bizonyult. Talán a családunkért és a gyerekekért elsősorban? Lehet… Mert döntöttünk, és ezt a döntést vittük évről évre.

Aztán szinte észrevétlenül eltelt két évtized. Végül, ha visszatekintünk, a tervet jól teljesítettük. A gyerekeknek szárnyakat adtunk, erősek, bátrak lettek, így mindegyikük látszólag azt az életet éli, amit szeretett volna. Látszólag… ám, hogy mi zajlik a lelkükben valójában? Azt talán csak mindenki saját maga érzi, és mint titkot őrzi.

Hiszen ők büszkék ránk. A szüleikre. Hogy ennyi év alatt is, kisebb-nagyobb vitákkal, de egymás mellett élünk amolyan mintapárként. Kik jó életet teremtettek, „jó” gyerekeket neveltek belőlük. Annyi rossz kapcsolatot, házasságot láttak a környezetükben. A barátaiknál, az ismerősi körökben. Hányszor mondták már-már megkönnyebbült sóhajjal, de jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk, és egy olyan család részesei, akik mindig, minden körülmények között kitartanak egymás mellett.

Ám azt nem tudtuk, hogy mi zajlik bennünk és közöttünk. Évek múltán csak a „terv”, volt, ami összekötött minket. A terv, aminek szerves részei voltak ők, az életük, a jövőjük. Amikor először megtudtam, hogy megcsaltál, az nagyon fájt. Pityeregtem is kicsit. Te mondogattad, hogy csak testiség volt, ami köztünk akkor nem működött.

Akkor valahogy megkopott a vágy, és minden olyan unalmasan egyhangú lett, hogy már kedvem sem volt összebújni veled. Amikor ismered már az egész forgatókönyvet, nincs már kedved olyan hévvel beleugrani. Ám felnőtt, érett nőként, aki tudja a „tervet”, bizony el kellett fogadnom azt: ha otthon nem kaptad meg, hát máshoz mentél. De amikor később a testeddel együtt a szívedet is elvitték, azt hiszem, ott halt meg minden köztünk.

Éreztem én régóta, de csak figyeltem. Figyeltelek, ahogy kinyíltál, ahogy újra lombokba borultál. Olyan kettősség volt ez, tudod? Tudod, milyen az, amikor a szíved egyik fele annyira fáj, hogy legszívesebben kitépnéd, a másikban pedig ott a milliónyi emlék, hiszen megint az az ember lettél, akit megismertem. Akibe beleszerettem.

És amikor azon az őszi estén csendesen ültünk a konyhaasztalnál, némán hallgatva, ahogy az eső veri az ablakot, színt vallottál. Hiszen nem volt már hova tagadni. Én pedig ott, akkor lebénultam. No, nem én magam, nem a testem, a kapcsolatunkban bénultam le. Végleg… Életünk tervén nem akartál változtatni, nem akartál minket elhagyni, de amilyen komolyan, gyengédséggel és tapintattal mondtad: „Jutkám! Szerelmes vagyok egy másik nőbe, de veletek szeretnék maradni, hogy vigyázzak rátok…”

FORRÁS: PEXELS

Talán a legfélelmetesebb, legriasztóbb mondatot hallottam egész életemben. Mert hogyan? Mi lesz most ezután?! Az lett, hogy csendesen éltünk egymás mellett, már nem kérdezve a másikról szinte semmit. Nem kérdeztük, hogy hova mész, mikor jössz, pusztán csináltuk tovább a tervet… Én már nem voltam az a nő, nem voltam a feleséged, nem voltam a tűzhely őrzője.

Pusztán az lettem, aki várta, hogy teljen az idő, és szabadulhasson.

És bizony közben nekem is voltak szabadulási kísérleteim. Irigy voltam rád, hogy szerelmes tudtál lenni, mert miután meghaltam a kapcsolatunkban a feleségedként, én is másfelé kerestem a boldogságot. Volt is. Pár órára. Akkor mindig volt. De a szívem valahogy ott maradt a konyhaasztalnál. Annál a konyhaasztalnál, aminél most írom neked a levelet. Ami körül most a bőröndjeim sorakoznak.

Amitől most fel fogok állni, és soha többé nem térek vissza, és soha többé nem fogok ideülni veled. Mert a hazugságnak itt vége. Ahogy a színjátszásnak is, hiszen a mi előadásunk befejeződött. Két évtized után a színház bezár, hiszen a tervet teljesítettük…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Végre elhagyhatlak, felneveltük a gyerekeket! appeared first on Igazinő.

Hogy mikor éreztem ilyet vagy ehhez hasonlót utoljára? Nem tudok rá visszaemlékezni. Csak ültem ott, és amíg beszéltél, azon rágódtam, hogy menekülni akarok. Menekülni arról a csatamezőről, amin támadást indítottál, és úgy csapódtak a kimondott szavak, mintha egy golyózápor kellős közepén lennék, amely minden másodpercben megsebez.

Oh, hát persze! Most azt mondanád, hogy ne használjak ilyen drámai, színpadias nagy szavakat. Akkor mondom másképp, csak olyan egyszerűen: el a kezekkel az életemtől! El a kezekkel tőlem! El a kezekkel attól, ami számomra örömet okoz, ami a mentsváram minden nehéz helyzetben! Igen, azokban a nehéz helyzetekben is, amikbe te sodorsz.

Ne akarj uralni mindent, ami körülvesz! Főleg ne az életem olyan szeleteit, amikhez vajmi kevés közöd van, hiszen ezek már akkor is velem voltak, amikor neked még a létezésedről sem tudtam. És akkor is velem vannak, amikor te sehol nem vagy… Sosem értettem, hogy emberek, akik külön világgal, külön gondolatokkal érkeznek egymás életébe, ezt miért nem tudják tiszteletben tartani hosszú távon.

Sosem értettem: a közös élet mellett miért nem fér el saját is? Nem szerelmesnek születtünk. Nem párnak. Nem férjnek, feleségnek születtek az emberek. Azzá válnak, de ettől még önálló életet élnek. És tudod, azt látom, hogy csak ritkán van jó vége, ha mindent feladunk egymásért. Minden meggyőződést, minden elhatározást, minden hobbit, minden munkát, és úgy az egész életet.

FORRÁS: PEXELS

Mert lehet, hogy akkor, abban a pillanatban és a szerelem mámorában örömmel teszik az emberek, és még jó ötletnek is tűnik. De ahogy tisztul a kép, nagyon fájdalmas látni, hogy amíg a másik mindent megőrzött és kiegészült veled, neked rajta kívül az égvilágon semmi nem maradt. Hogy ennek elégnek kellene lenni? Kevés embernek elég ez, hiszen az emberi lélek és személyiség olyan nagyon összetett.

Igen, áldozatokat kell hozni. Talán sorrendet is változtatni a párkapcsolatért, családért – amire van, aki lazán képes, van, aki soha nem lesz az, mert pályaalkalmatlan rá. De a közhelyes középúton kellene fognunk egymás kezét. Talán már nem látsz annyira erős nőnek, mint régen. Tudod, néha még én is nehezen fedezem fel az erőt, a régi ént a tűzhely mellett állva, cicanaciban.

De a cicanaci mögött ott van az oroszlán, akit megismertél. Aki az övéiért, a véreiért bármikor bátran áll a viharban, még akkor is, ha a világ összedőlni készül körülöttük. Ezt tudod, és talán tetszik is neked. De ez nem úgy működik, hogy egyik oldalon legyen bennem ez a természet, a másik oldalon pedig ácsorogjak a konyhában nyávogó macskaként, remegve függve tőled.

Tudnod kellene, hogy a csinos ruhák ott várnak a szekrényben, ahogy a magassarkúk is. És pontosan tudják, ahogy én is, te is, hogy hamarosan eljön az idejük. És ahogy ezek a vacakok ott vannak a háttérben, úgy az a rengeteg terv, cél is bennem, amiknek szintén lassan eljön az ideje a kibontakozásra. Részben azért szunnyadnak, mert először egy másfajta feladatot kell véghez vinnem – és még azért is pihennek, hogy te tudd tenni, amit kell.

De ezek bennem csak az enyémek. Nem a tiéd, nem másé, az enyém! Amikről nem tartozom sem elszámolással, sem beszámolással, sem magyarázattal neked sem, és másnak sem. Tudnod kellene, hogy az én természetem olyan, hogy nem tűri, ha gúzsba akarják kötni. Mert abban a pillanatban, ha nem tartják tiszteletben a határokat, az bizony lázadást szül. A lázadás pedig harcot, a harc pedig áldozatokat követel. De ennek nem kell így lennie egy intelligens világban…

Átéltem azt az életemben, amit még rajtam kívül bizonyára nagyon sokan a világon. Egy szerettem a szemem előtt ment el egyik másodpercről a másikra. Mennyi volt ez? Öt másodperc? Tíz? Ha azt hiszed, ennyi idő alatt nem születhetnek nagy dolgok, és nem érhetnek véget, akkor buta vagy.

És akkor is, ha nem tudod, hogy aki egy ilyet lát és átél az életben, az utána már kevés dologtól fél úgy igazán.

Mert látta a lehető legrosszabbat, ami csak bekövetkezhet az életben. És ahogy meghalnak előtte, úgy születik meg a bátorság a szívében. És az az ember, aki egy ilyet átél, veszélyes társ egy olyan kalitkában, ahol a puszta racionalitás a táptalaja a létezésnek.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Nem lesz mindenem a tiéd – akkor sem, ha szeretlek! appeared first on Igazinő.

Amikor mesél a másik, de ahelyett, hogy értőn hallgatnád, közbevágsz totál más témákkal, és idióta hozzáfűznivalóid vannak, folyamatosan elviccelsz akár egy komoly dolgot is. Vagy éppen csak az arcoddal mutatod, hogy figyelsz, a gondolataid egészen máshol járnak. Amikor fontos történések mennek végbe a kedvesed életében, és te még igazából arra sem méltatod, hogy kérdezz róla.

Mert nem érdekel. Hogy érezze ekkor magát a másik? Mit gondoljon? Gondolja azt, hogy fontos? Fontos ő, a gondolatai, az érzelmei, ami történik az életében? Ugyan mitől érezné ezt? Mert te elvileg ott vagy, gyakorlatilag pedig fényévekre tőle és attól a kapcsolattól is, amiben benne vagytok. Ennél már csak az a csodálatosabb dolog, amikor mellé még önző is vagy.

Te nem hallgatod meg, te nem figyelsz rá, de azt bezzeg azt elvárod, hogy ő tátott szájjal hallgassa a meséid. Csak tudod, ez nem így működik… Működik úgy a dolog, hogy alapvetően kiegyenlítettek az arányok. Reálisan persze egy kapcsolatban az egyik fél mindig kicsit dominánsabb, még ha ezt tagadjuk is. Ezzel alapvetően nincs is baj, ha helyén van kezelve, és csak természetből adódóan jön ez az egész, és nem azért, mert el van nyomva.

Tudod, az elnyomottaknak is két tábora van. Vannak, akik elvannak úgy-ahogy, és valahol még élvezik is, ha megmondják nekik, mit csináljanak. Ám vannak a lázadók, akik hangosan menetelnek – vagy éppen, akik csendesen készülnek a kitörésre, de a másik nem veszi észre. Te sem veszed észre. Tudod, hogy miért nem? Mert semmi mással nem vagy elfoglalva, mint saját magaddal.

FORRÁS: UNSPLASH

Azzal, hogy te mit szeretnél. Neked mi a jó. Veled mi történik. Ám mikor fogtad utoljára kézen a párod, vitted el egyet romantikázni és kérdezted meg, hogy „És veled amúgy mi van? Miket gondolsz/érzel mostanában? Van valami, aminek örülsz, ami bánt? Van valami terved, álmod, amit szeretnél megvalósítani? És ebben én hogy tudok segíteni neked?”

Nevetségesen hangzik ez egy kapcsolatban, ugye? Igen. Teljesen. Mert ez olyan alapnak tűnik a mindennapokban. Ám sokan, ha belegondolnak, hogy mikor kérdeztek utoljára ilyet, vagy mikor kérdezték őket utoljára erről, elsüllyednek a szégyentől, vagy éppen a szomorúságtól. Nyilván nem volt ez mindig így, hiszen a kapcsolatok elején tutifix, hogy megvoltak a nagy beszélgetések, amik aztán elhaltak valahol félúton az évek alatt.

A munka, gyerek, hétköznapok centrifugájában. Ám ha nem eteted az állatod, elpusztul. Ha nem öntözöd a növényed, kiszárad. Ha nem dolgozol a vállalkozásodon, és mindig csak a kifogások mennek, csődbe megy. A párkapcsolat kétségtelenül a világ egyik legnehezebb dolga, de vannak olyan alapok, amikre fel lehet építeni, és az nem valami misztérium, hanem ez is törődés és nem kevés munka.

Ám ha ezek alapok nincsenek meg eredendően, avagy időről időre ki vannak rángatva, olyan ingatag lesz az egész, hogy elég egy kis érzelmi szellő, máris romokba dől. És a romok tetején lehet megbánva pillogni, “lehet, hogy ezt azt másképp kellett volna csinálnom” mondatokat motyogni. De akkor már késő… Mert aztán ilyenekből indulnak negatív dolog és események, ami egyenes út a szakadék felé, és annak mélyére.

Mert ha te nem hallgatod meg, hidd el… mindig van más, aki megteszi.

Ha te nem vagy kedves vele, nem becézed, más örömmel ott van. Ha te nem szeretkezel vele, előbb-utóbb más karjában köt ki. És tudod mi az igazság? Hogy még csak nem is hibáztathatod érte. Mert amikor lelkileg elkezdted elhanyagolni, és csak a saját dolgaid helyezted előtérbe, te sem mondtad azt, hogy „Figyelj… magamat sokkal jobban szeretem nálad, nálunk, inkább szakítsunk.” Nem tetted, mert ahhoz gyáva voltál és kényelmes voltál, vagy éppen saját magad mellett ez sem érdekelt. Pedig kellett volna…

Nyitókép: Unsplash

The post Ha elhanyagolod a párod, máshoz menekül – csodálkozol rajta?! appeared first on Igazinő.