Végre elhagyhatlak, felneveltük a gyerekeket!

2022-02-17 Esszencia

Mi nem illettünk össze. Talán ezt mindketten tudtuk, néha félve, de be is vallottuk. Mégis hittük, hogy életünk végéig összeköt minket valami láthatatlan kötelék, amit kapcsolatunk hajnalán a vágy jelentett és a másik eltérő természete iránti kíváncsiság. 

Aztán ezek szépen lassan alakultak közös célokká, gyerekekké, családdá. Ám mi akkor is ott voltunk két emberként, két különböző személyiséggel, érzelmi és gondolatvilággal. Ezeket gyakran csak sok-sok kanyargós úton tudtuk keresztezni a másikkal. De mi hittünk, reméltünk és hazudtunk. Leginkább magunknak. Hogy jó ez így, hogy működhet. Működhet, ha elég sokat tanulunk a másiktól.

Ha elég türelmesek, toleránsak és kompromisszumkészek leszünk egymással, akkor talán mindent megoldunk… Így is volt. Sok mindent megoldottunk. Sok problémát, sok próbatételt kiállt a kapcsolatunk, mert az az egy vékony szál, ami összekötött minket, nagyon rugalmasnak bizonyult. Talán a családunkért és a gyerekekért elsősorban? Lehet… Mert döntöttünk, és ezt a döntést vittük évről évre.

Aztán szinte észrevétlenül eltelt két évtized. Végül, ha visszatekintünk, a tervet jól teljesítettük. A gyerekeknek szárnyakat adtunk, erősek, bátrak lettek, így mindegyikük látszólag azt az életet éli, amit szeretett volna. Látszólag… ám, hogy mi zajlik a lelkükben valójában? Azt talán csak mindenki saját maga érzi, és mint titkot őrzi.

Hiszen ők büszkék ránk. A szüleikre. Hogy ennyi év alatt is, kisebb-nagyobb vitákkal, de egymás mellett élünk amolyan mintapárként. Kik jó életet teremtettek, “jó” gyerekeket neveltek belőlük. Annyi rossz kapcsolatot, házasságot láttak a környezetükben. A barátaiknál, az ismerősi körökben. Hányszor mondták már-már megkönnyebbült sóhajjal, de jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk, és egy olyan család részesei, akik mindig, minden körülmények között kitartanak egymás mellett.

Ám azt nem tudtuk, hogy mi zajlik bennünk és közöttünk. Évek múltán csak a “terv”, volt, ami összekötött minket. A terv, aminek szerves részei voltak ők, az életük, a jövőjük. Amikor először megtudtam, hogy megcsaltál, az nagyon fájt. Pityeregtem is kicsit. Te mondogattad, hogy csak testiség volt, ami köztünk akkor nem működött.

Akkor valahogy megkopott a vágy, és minden olyan unalmasan egyhangú lett, hogy már kedvem sem volt összebújni veled. Amikor ismered már az egész forgatókönyvet, nincs már kedved olyan hévvel beleugrani. Ám felnőtt, érett nőként, aki tudja a “tervet”, bizony el kellett fogadnom azt: ha otthon nem kaptad meg, hát máshoz mentél. De amikor később a testeddel együtt a szívedet is elvitték, azt hiszem, ott halt meg minden köztünk.

Éreztem én régóta, de csak figyeltem. Figyeltelek, ahogy kinyíltál, ahogy újra lombokba borultál. Olyan kettősség volt ez, tudod? Tudod, milyen az, amikor a szíved egyik fele annyira fáj, hogy legszívesebben kitépnéd, a másikban pedig ott a milliónyi emlék, hiszen megint az az ember lettél, akit megismertem. Akibe beleszerettem.

És amikor azon az őszi estén csendesen ültünk a konyhaasztalnál, némán hallgatva, ahogy az eső veri az ablakot, színt vallottál. Hiszen nem volt már hova tagadni. Én pedig ott, akkor lebénultam. No, nem én magam, nem a testem, a kapcsolatunkban bénultam le. Végleg… Életünk tervén nem akartál változtatni, nem akartál minket elhagyni, de amilyen komolyan, gyengédséggel és tapintattal mondtad: „Jutkám! Szerelmes vagyok egy másik nőbe, de veletek szeretnék maradni, hogy vigyázzak rátok…”

FORRÁS: PEXELS

Talán a legfélelmetesebb, legriasztóbb mondatot hallottam egész életemben. Mert hogyan? Mi lesz most ezután?! Az lett, hogy csendesen éltünk egymás mellett, már nem kérdezve a másikról szinte semmit. Nem kérdeztük, hogy hova mész, mikor jössz, pusztán csináltuk tovább a tervet… Én már nem voltam az a nő, nem voltam a feleséged, nem voltam a tűzhely őrzője.

Pusztán az lettem, aki várta, hogy teljen az idő, és szabadulhasson.

És bizony közben nekem is voltak szabadulási kísérleteim. Irigy voltam rád, hogy szerelmes tudtál lenni, mert miután meghaltam a kapcsolatunkban a feleségedként, én is másfelé kerestem a boldogságot. Volt is. Pár órára. Akkor mindig volt. De a szívem valahogy ott maradt a konyhaasztalnál. Annál a konyhaasztalnál, aminél most írom neked a levelet. Ami körül most a bőröndjeim sorakoznak.

Amitől most fel fogok állni, és soha többé nem térek vissza, és soha többé nem fogok ideülni veled. Mert a hazugságnak itt vége. Ahogy a színjátszásnak is, hiszen a mi előadásunk befejeződött. Két évtized után a színház bezár, hiszen a tervet teljesítettük…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂