Az anyák napja pokol lehet, ha nem él, akit ünnepelnél…
Vasárnap lesz az a nap. Az ünnep, amire mindenki repesve készül. Várja, szervezi, tervezi. Meg közben időnként a pofádba ordítják – nyilván emberi hangnemen teszik, csak te a magad nyomorában érzed így -, hogy vasárnap ANYÁK NAPJA lesz!!!
El ne felejtsd! De baszki, tudod, semmi mást nem szeretnék, mint elfelejteni, kitörölni, semmissé tenni ezt a napot. Mert valahol a mélyen bennem lakó kislányt azt hiszi, hogy ha nem lenne maga az ünnep, akkor nem olyan fájó a tátongó űr. Mélyet lélegzem, és fancsali mosollyal konstatálom, hogy nem sírtam el magam. Sőt, a soron következő jógaórámról sem késtem el. Csodálatos.
Hiszen boldog harmincas vagyok férjjel, egzisztenciával, munkával, amit szeretek. Legalább ez igaz is. Az meg nem látszik kívülről, hogy napok óta szorít a torkom, mert jön az ÜNNEP! Nekem meg nincs kinek adnom, és kitől kapnom. Anyám halott. Nyolcadik éve már. A naiv lélek azt hiszi a temetésen állva, hogy majd ahogy telnek az évek, könnyebb lesz. Francokat.
Csupán csak máshogy lesz fos. Tény, hogy alakul a fájdalom. Számomra leginkább kontrollálhatóvá vált. Ez mondjuk nagyon hálás, mert rettenetesen utálok idegenek előtt könnycseppeket hullatni. Habár néhány hete azért mégis sikerült. Ugyan kétségtelenül igaz, hogy magamnak kerestem a bajt.
Elmentem egy családállításra – a szókimondó és semmiben nem hívő barátnőm szerint ilyen spiri lófaszra -, aminek van tudományos alapja. És miután órák óta előttem omlottak össze amúgy teljesen jól szituált emberkék, tudtam, hogy nem fogom megúszni. Pedig rohadtul szerettem volna. Mert akar a fene mások előtt bőgni. De amikor terítékre került, hogy miért nincs gyerekem, akkor zokogva üvöltöttem: RETTEGEK tőle!
FORRÁS: UNSPLASH
Elképesztően és elmondhatatlanul félek egy kicsi lélek világrahozatalától.
„De miért?” – kérdezte a megilletődött szakember. Majd hozzátette halkan: „Ha már láthatóan ennyire vágyódik utána…” Mit feleljek? Azt, hogy évek óta nap nincs, amikor ne menne a fejemben a frázis, hogy gyereket akarok? Vagy azt, hogy álmomban milliószor szültem már, és ébredtem csatakosan a saját verítékemben úszva? Tegyem hozzá azt is, hogy soha nem látom a baba arcát? Fokozzam azzal, hogy a nővér zavartan egyből elveszi a fel nem síró testet?
Megszólalnék, ha tudnék, de nem megy, mert csak ömlenek a könnyek. A hang meg alig hallhatóan akar előkúszni belőlem. Kegyetlenül nehéz kiküszködni magamból: rettegek, mert anyámnak az első lánya halva született. És ha ez nem lenne elég, akkor a férje is meghalt fél évvel később. Itt már a földön ülve sírok. Amennyire meg tudom ítélni, egész méltóságteljesen.
Persze ez mit sem von le abból, hogy a héten anyák napja van. A főnököm meg vegzál, hogy készüljön anyag. Nyugi, főni, készül. Mert büszke, városi, harmincas nő vagyok, aki ha baja van, kijógázza magából a poklot. Meg ha ez nem lenne elég, akkor még elmegyek futni is. Hiszen a sport egészséges. A szívfájdalom meg nem látszik.
Azt a napot meg majd túlélem, ahogy az elmúlt években is. Csupán egyetlen kérdés szokott olykor motoszkálni bennem: nem lehetne, hogy az ünnep hevében azokra is gondoljunk, akiknek nincs kit ünnepelniük? Természetesen ezt csak halkan jegyzem meg. Ha már olyan nagyon toleráns meg empatikus világot élünk, akkor nem férhetne bele, hogy csak egy tizedmásodpercre felfogjuk: van, akinek már nincs anyja, és talán gyereke sem lehet?!
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
