Az elmúlás sem olyan szomorú, ha volt kiért élned…
Reggel még a kertben sétált. Gyönyörű májusi idő volt, napsütés és kellemes meleg. Szívesen botorkált ki a kutyájával a kert végébe ilyen időben. Persze már csak bottal, de nem bánta. Örült, hogy élt.
Örült, hogy még 90 évesen is képes kikelni az ágyából minden áldott nap. Egyedül felöltözött, megfésülte a már kissé gyér haját, és rövid sétára indult. Reggel még a kertben sétált. Gyönyörű májusi idő volt. Most tehetetlenül pislog fel egy idegen férfi arcába bámulva. Nem emlékszik, mi történt.
Az előbb még a kutya után kiáltott, hogy ne szaladjon messzire tőle, most pedig fekszik egy idegen helyen. Csak a férfi arcát látja, aki maszkot visel. A fejét nem tudja megmozdítani. Igazából semelyik testrészét sem. Olyan érzés, mintha lebegne. Nem lát senki mást, de érzi, hogy sokan vannak körülötte.
Mindenki zsizseg: kiáltások, parancsok, gyors mozdulatok. Ez van körülötte. Ő meg nyugodt. Annyira nyugodt, hogy szinte már félelmetes. Lassan az agya felfogja, hol van és mi történik. Aztán sötét…
FORRÁS: UNSPLASH
Reggel még a kertben sétált… Most magatehetetlenül, bénán fekszik egy kórházi ágyban. Csend van. Az előbbi zsizsgésnek nyoma sincs. Megpróbál szétnézni a szobában, de a teste nem engedelmeskedik. Nem tudja elfordítani a fejét. Továbbra sem pánikol. Az elméje teljesen ép.
Tudja, hogy eljött az idő. Tulajdonképpen már számított rá.
Valaki felé hajol. Egy nő. Gyönyörű arca van. Szőke és göndör hajú, olyan, mint egy angyal. A szemei ki vannak sírva, de mosolyogni próbál. „Minden rendben lesz” – hallja a hangját valahonnan messziről. Mintha nem is egy légtérben lennének. Akkor, mint egy villám, belecsap a felismerés.
Ez a nő… nem angyal, nem egy látomás. Ő az, akit 50 évvel ezelőtt először tarthatott a karjaiban. Ő az, akit vállalt, annak ellenére, hogy a házassága akkor már széthullóban volt. És ő az, aki már évek óta nem látogatta meg…
Szerette volna elmondani neki, hogy nem haragszik rá. Szerette volna elmondani neki, hogy élete legjobb döntése volt, amikor megszülte. Hogy soha, egy percig sem bánta meg, hogy egyedül kellett felnevelnie. Nem bánta a nehézségeket, mert szereti! Mert teljes szívéből szereti, olyan erősen, ahogy csak egy anya tudja a gyermekét!
Ez az igazi, sírig tartó, önzetlen szeretet. Mert tudja, hogy az életének nem adhatott volna más értelmet, csak ő, akit megszült, aki az ő vére volt! Szerette volna elmondani, hogy mennyire büszke rá. De a szája már nem nyílt szóra…
Reggel még a kertben sétált. Gyönyörű májusi idő volt. Most fekszik, bénán, némán, magatehetetlenül. De boldog. Mert élete értelme mellette ül végig, míg le nem hunyja a szemét…
Nyitókép: Pexels
