Búcsúznom kell a végstádiumban lévő apámtól, de a szavak kevesek…

Amikor beléptem a kórterembe, háttal volt nekem, csak ült, üldögélt a kórházi ágya szélén. Meg sem fordult, amikor beköszöntem, csak ült némán. Kicsi lett, összement, mondhatni összetöpörödött az a nagy ember.

Mikor öregedett így meg, mikor adta fel, mikor hagyta el az életereje? Nagy volt ő és erős. Mindig azt mondta, hogy mutassuk meg ennek a kurva világnak, hogy lehet benne boldogulni, lehet benne boldogan élni! Megtette, amit meg kellett tennie. Megtette, amit megtudott tenni, mindig a legjobb tudása szerint cselekedett. Nem csak megcsinálta, hanem tisztességgel, becsülettel felnevelte a fiait, embert faragott belőlünk.

Gyerekfejjel volt, amikor féltem tőle, ahogy rám nézett az akkor még szenvedélytől csillogó, barna szemeivel, a huszárosan pödrött, kackiás bajuszával. Sokan úgy is becézték a háta mögött, hogy bajusz. Lehettem vagy 4 éves, amikor egyszer levágta, mire én sírva fakadtam – azóta soha többé nem tette meg. Mára elfáradt. Neki már nincs bakancslistája, már nem tervez, nem sző álmokat, se kicsiket, se nagyokat.

Már csak annyi az élete, hogy beviszik neki az ételt, italt. Kiültetik kicsit az ágya szélére, kicserélik a pelenkát, megmosdatják, és békén hagyják másnapig. Már nincs kemó, már nincs semmiféle kezelés. Már nem lovagoltat kacagó kisgyereket a térdén, nincs már hétfogás, nincs már semmi, ami ő volt, ami az élet volt. Ahogy ült a kórházi ágya szélén, háttal nekem… Most szembesültem azzal a ténnyel, a keserű igazsággal, hogy mi lett egy emberből, egy férfiből, egy család fejéből. 

Voltak ugyan vitáink, kisebb veszekedéseink is, mert ő az egyik oldalon volt, én a másikon. Mégsem tudok rá haragudni, hiszen az apukám. Hova tűnt a szenvedély, mikor veszett el az életereje? Mit tudnék neki mondani arra a kérdésére, hogy „Mi lesz velem?” Van még szó, ami legalább egy kicsit jobb kedvre deríti, van még mondat, ami mosolyt csalhat meggyötört arcára?

Forrás: pexels.com

Nagy ember volt ő, neki mindene volt a családja, mindent megtett azért, hogy jó legyen. Nem ugrott ugyan azonnal, ha elesni látott, hagyta, hogy egyedül álljak fel, engedte, hogy beverjem a fejem. Nem szaladt, hogy kirántson a szarból. Hagyta, hogy önerőből oldjam meg a bajaim, problémáim. Tudom, hiszem, hogy ha nem sikerült volna, jött volna, hogy segítsen…

Neki mindene a családja volt, nekünk szentelte, áldozta az életét. Ő volt az, aki még a 80-as években nyelvtudás és GPS nélkül, autóval kiment Bécsbe a fiáért, hogy hazahozza a lagerből, ahol a disszidensek voltak összegyűjtve. Ő volt az, aki délutános műszak után elbiciklizett 40 kilométerre, csak azért, hogy láthassa a szerelmét.

Ő volt az, aki hűtőfürdőt csinált, amikor egy lázgörcstől elájultam. Ő volt az, aki bizony kiporolta a fenekemen a gatyát, ha rossz voltam. Aki rendőrt hívott, és halálra aggódva tűvé tette értem a várost, amikor elfelejtettem hazamenni suli után. Aki összetartott, irányított egy családot. 

Mert erős volt, mert férfi volt, mert ember volt, mégpedig nem is akármilyen! Tudjuk, hogy már nincs sok hátra, és nem is lehet semmit tenni. Elérkezett a végstádium állapotába. Azt mondták, fogadjuk el, készüljünk fel. Tudjuk, hogy ezt kell tennünk – tudtuk, hogy egyszer ez lesz. De most, hogy vészesen közeledik a pillanat, mégis nehéz. Nem tudunk változtatni, nem lehet. Hiszen ez a világ rendje. Aki megszületik, az meg is hal egyszer.

Mégis, hogy lehet felkészülni arra, amire nem lehet felkészülni?

Hogy lehet elfogadni azt, amit nem lehet elfogadni? Mi lett belőle, mi lett az én apukámból? Csak egy reszketeg, magatehetetlen, összetöpörödött vénember? Nem, az én apukám nem ilyen! Ő erős, és nagy marad mindig! Bár már nincs sok hátra, de csak a teste az, ami távozni fog ebből az árnyékvilágból. A lelke, az ereje itt lesz velünk mindaddig, amíg emlékezünk rá. Tudom, hogy nemsokára elmegy, mégis halhatatlan, nekünk halhatatlan…

Mit tudnék én neki mondani, hogy tudnám a hálámat kifejezni? Minden szó kevés, minden hála hiábavaló. Mert nem lehet sem elmondani, sem kifejezni azt, amit érzek itt belül a szívemben, ahol lakik. És ahol lakni fog azután is, ha átadja a testét az enyészetnek.

Nyitókép: unsplash