Csak a távolságtartó szülőt tiszteli a gyerek?

Mostanában gyakran érzem úgy, hogy a kötődő, válaszkész nevelés hatására a gyerekek számára nem létezik hierarchia, ezzel pedig eltűnt a tisztelet, valamint a szülő és a pedagógus tekintélye is.

Aztán persze remélem, hogy tévedek, és a következetes, ún. pozitív fegyelmezés idővel – így vagy úgy – meghozza gyümölcsét, de most még egy kicsit el vagyok keseredve… Nem gondolom, hogy a kor érdem, vagy hogy pusztán státusz és rang alapján saját érdekeinket és akaratunkat elhagyva kell hajlongani bárki előtt is.

Még azt is meg merem reszkírozni, hogy jobb egy magabiztos, erős akaratú gyerek, mint egy megfélemlített, parancsokat vakon teljesítő nyuszi. Elvégre jó eséllyel az előbbiből lesznek a kreatív, világ problémáira úttörő megoldásokat találó felnőttek. Márpedig egy olyan világban, ahol a súlyos klímaválság mellett újra és újra járványok és háborúk ütik fel a fejüket, nyilvánvalóan rájuk van a nagyobb szükség.

A baráti társaságban az egyik – egyébként mozgáskorlátozott – anyatárs arról számolt be, hogy 9 éves fia egy vita hevében szabályszerűen lefogta őt, és percekig nem volt hajlandó elengedni a kezét, amitől ő teljesen elvesztette a fejét. Egy másik – a gyereke mássága elfogadásáért kőkeményen küzdő – anyabarátnő döbbenten mesélte el, hogy ADHD-val küzdő 10 éves a minap középső ujját mutatta a tanárnak, az osztálytársakat pedig folyamatosan “bxzizza” – úgy, hogy a családban az elfogadó nevelés kulcsszerepet játszik.

Bár nekem még csak óvodásom van, mindig meglep, amikor engedelmesség helyett megmagyarázza (!) a gyerek a pedagógusnak, hogy miért nem hajlandó ezt vagy azt megtenni. Ha kérek valamit, a válasz gyakran „igen, de” – és ezt látom a korosztály többi tagjánál is. A minap vendégségben voltunk, és az ötéves úgy ugrált a komód tetején, hogy anyja legalább ötször felszólította, hogy szálljon le onnan.

FORRÁS: PEXELS

Aztán jött egy jól megtermett asszonyság, a kis Zsolti számára vadidegen, egyszer rászólt a gyerekre ellentmondást nem tűrő hangon, és a renitens óvodás máris lemászott a komód tetejéről. „Náluk is van egy Anna néni, aki két perc alatt eléri, hogy rend legyen, mindig csak egyszer kell szólni. Szerintem ez valami szuperképesség” – jegyezte meg egy másik szülőtárs.

Tekintély kérdése a dolog, amihez meg viszont elengedhetetlen a távolság – világosodik meg akkor az agyam. Igen, igen, a távolság a tekintély fontos alapja, ez pedig a válaszkész nevelés esetében egész egyszerűen elképzelhetetlen. Apám visszatérő regéje a családi legendáriumból, hogy az ő apjának elég volt “úgy néznie”, és a három fiú – a testvérei és ő – máris egyből visszafogta magát, és szó nélkül tette a dolgát.

Néha megpróbál ő is “úgy nézni” – elkomorodik és ráncolja a homlokát -, de ezen az unokája már csak hangosan kacag. Ahogy én is megpukkadtam a röhögéstől óvodás és kisiskolás koromban, amikor apu ezzel a módszerrel próbált fegyelmezni. Persze, ő világ életében az asztal alatt négykézlábazva játszott velünk, sosem volt meg az a távolság, ami a tekintélyhez kell.

Nem mondom persze azt sem, hogy a távolság, mint olyan, magát a Kánaánt hozza el. Karinthy Frigyes írt egyszer arról, amikor gimnazistaként váratlanul összefutott az édesapjával az utcán. Köszöntek egymásnak, és egy darabig tanácstalanul álldogáltak, nem tudtak mit mondani egymásnak. Soha nem volt közöttük mélyebb beszélgetés annál, hogy „vegyél még, fiam, levest”, „köszönöm, papa, nem kérek már”, így aztán egy konkrét feladat és cél nélküli spontán találkozás mindkettejüket zavarba ejtette.

Épp csak ilyen távol voltak egymástól. De tekintély az volt. 

Eszembe jut a régi jó mém is, amin a szülő égnek emelt tekintettel sóhajt: „Tudom, Istenem, hogy határozott, önálló döntéshozatalra képes felnőttet akarok nevelni, de nem lehetne a gyerekem addig is inkább egyszerűen csak engedelmes és szófogadó?” És valóban. Bárcsak létezne folyamatos útmutatás, ami megmutatja, hogy létezik tekintély távolság nélkül is… vagy legalább is a tisztelet alapvető szikrája.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok