Egy gyerek azért üt, hogy figyeljenek rá!

Kristóf kedvetlenül dobta be az iskolatáskát az íróasztala alá. A lakáskulcsát úgy csapta az asztal lapjára, hogy minél nagyobb zajt csapjon. Hiába: az apja még a sokadik túlóráját töltötte a munkahelyén.

Az anyja pedig Lillát, Kristóf kishúgát hozta haza az óvodából, útközben valószínűleg a bevásárlást is elintézve. Általában Kristóf ért haza először, így senki nem hallotta a táska puffanását a földön vagy a kulcsok csörömpölését. Kristóf már tizenkét éves „nagyfiú” volt, így magától is megtalálta a kenyeret, lekvárt, miegymást, amit uzsonnára megkívánt.

Mire befejezte, hazaért az édesanyja, a csillogó szemű, cserfes Lillával együtt, aki úgy söpört végig a lakáson, mint egy kis forgószél. Kristóf odament, hogy segítsen kipakolni a szatyrokból. Titkon reménykedett, hátha számára is akad benne egy kis nápolyi, vagy esetleg matricás rágógumi. Elkésett, anyja már a lábasokkal motoszkált, hogy meleg vacsora legyen, mire apa hazaér. Rágóról vagy nápolyiról szó sem esett.

– Na, mi volt ma a suliban? – kérdezte anya, miközben krumplit pucolt.

– Kaptam matekból egy… – kezdte Kristóf, mire Lillácska az orra alá dugott egy nagy, színes zsírkrétával összekent lapot.

– Nézd, Krisó, nézd, mit rajzoltam! Óvó néni mondta, hogy az enyém a legszebb, látod, látod a réten a virágokat, Krisó? Anyaaaa, mondd meg neki…

– Kristóf, dicsérd meg a húgod rajzát, látod, hogy örül neki! Jobb lenne, ha bemennétek egy kicsit játszani, míg összerakom a vacsorát.

Kristóf elvette a kishúgától a lapot. Úgy tett, mintha tanulmányozná, majd a kislányra mosolygott, és elmormolta a szokásos „jaj de szép” mondókát. Lillácska már nem is figyelt rá, lekötötte az egyik babája fésülgetése.

– Kaptam egy ötöst matekból – fordult vissza a szobaajtóból az anyjához, de a mosogatóban a víz zubogása elnyomta a hangját.

Nemsokára ismét nyílt a bejárati ajtó. Mindkét gyerek felpattant, és versenyt futottak az apjuk elé. Apa cuppanós puszit nyomott mindkettőjük arcára, és anyának is kijárt egy gyors szia. Mire a férfi megmosakodott, a vacsora már ott gőzölgött az asztalon. Lillácska ma csak apa ölében volt hajlandó megenni bármit is, apa pedig, míg falatonként adagolta a kislányba az ételt, halkan mesélt anyának.

A munkahely, valami új főnök, rengeteg feladat és kevés pénz volt a téma, amennyire Kristóf hallotta. Csendben turkálta az utolsó pár falatot a tányérján, amikor feltűnt, hogy anya megint felemeli a hangját. Hogy apa sosincs itthon, mindig neki kell egyedül mindent csinálni. Kristóf tudta, mi következik. Megköszönte a vacsorát, kézen fogta a húgát, és észrevétlen besurrantak a szobába mesét nézni.

Jól felhangosította a tévét, hogy ne kelljen hallania a sokadik veszekedés minden egyes szavát. Másnap az iskolában semmi érdekes nem történt. Egészen délig. Szünetben Bence, akivel egyébként egész jóban voltak, valami vicceset mondott, amin a többiek jót nevettek. De Kristóf nem tudott nevetni. Csak nézte Bencét, és hirtelen irtó dühös lett. Mindenki röhög, csak nekem nincs semmi kedvem vigyorogni, gondolta.

Maga is meglepődött, de most borzasztóan utálta a másik fiút, amiért ilyen jókedvű, és amiért a többi gyerek mind őrá figyel. Nem gondolkodott: ráordított Bencére, hogy fogja már be a száját. Majd ugyanazzal a lendülettel felállt, és jól hátba is vágta a kissrácot. Na most röhögj, gondolta, miközben jó nagyot rúgott a sípcsontjába.

Bence persze visszaütött, és mivel erősebb volt Kristófnál, gyorsan fölébe kerekedett. A többi gyerek szájtátva figyelte őket. Mire Kristóf észbe kapott, már a tanárnő mosta az arcát, amin egy szép nagy karmolás virított. Erika néni leültette a kisebb teremben, és mélyen a kisfiú szemébe nézett:

– Kristóf, én komolyan meg vagyok döbbenve. Soha nem csináltál semmi ilyesmit, hogy jutott most az eszedbe verekedni, pont neked? Nézz rám, és mondd el, mit gondoltál!

Kristófnak fogalma sem volt, erre mit válaszoljon. Nem gondolt ő igazából semmit, csak arra a borzalmas dühre emlékezett, amit azelőtt érzett, hogy nekiesett volna Bencének. Nem tudta, mit kellene most mondani vagy csinálni. Két dolgot tudott biztosan: egyrészt egy kicsit megkönnyebbült. Másrészt, amíg Bencével csépelték egymást, mindenki őrá figyelt.

Most pedig itt volt Erika néni, aki, bár úgy tűnt, nagyon haragszik, mégis csak kizárólag ővele, Kristóffal foglalkozik. Egy ideje először történt, hogy végre nem érezte magát teljesen egyedül. Úgy tűnt, megtalálta a megoldást…

Nyitókép: Pexels