Egy idős asszony már nem számít nőnek?
Andris nagymamájának, Julika néninek a születésnapjára készülődtünk. A párom családja abban egyezett meg, hogy közösen vesznek neki ajándékot. Mint kiderült, a választás egy gyógyszeradagolóra esett.
Meghökkenve néztem a pasimra, aki mindennél jobban ragaszkodott a nagyanyjához. „Komolyan ezt akarjátok odaadni neki?” Csak a vállát vonogatta. Semmi ötlete nem volt, mégis mit kellene vennie, aminek örülne az ünnepelt.
Nem mintha azt vártam volna, hogy a mamája képét látva maga előtt azon kezd majd gondolkozni, vajon mi a tökéletes ajándék egy nő számára. Nem szeretünk így tekinteni a rokonaink többségére. Vagy egyszerűen fel sem tűnik nekünk, hogy az illető nemcsak anya, apa, nagyszülő, hanem férfi vagy nő is. De a gyógyszeradagoló ötlete olyan ízléstelennek tűnt, hogy akaratlanul is megszántam Julikát.
Elkezdtem ötletekkel bombázni Andrist, de mindegyikre rálegyintett. „Minek neki retikül? Járókerete van!” Igen, Julika járókeretre szorult. Egyre nehezebben mozgott, de ragaszkodott az önállóságához. Gondozta a virágait, játszott a dédunokáival, sütéssel éd főzéssel bíbelődött. Hamar elfáradt, többször meg kellett állnia pihenni, ilyenkor zihálva, pihegve ücsörgött pár percig.
Olyan volt, mint minden átlagos, idős ember. De ha a test megöregszik, valóban csak azzal tudjuk kifejezni a törődésünket, hogy praktikus dolgokkal bástyázzuk körül? Amivel „életben tudjuk tartani”? Bizonyos életkor felett a retikült illő járókeretre cserélnünk. A szép ruhákkal, csecsebecsékkel pedig már úgysem tudnánk mit kezdeni, ha a disco korszakunknak leáldozott?
Forrás: unsplash.com
Nem értettem, hogy a családja miért nem látja azt, amit én, amit – azt hiszem – minden kívülálló láthatott. Hogy milyen, amikor belefeledkezik a ház körüli virágok gondozásába. Amikor olyan önfeledten játszik a kicsikkel, hogy elfeledkezik a járókeretéről is. És ha csak egy fél óra erejéig, de minden segítség nélkül labdázik velük az udvaron.
A születésnapjára végül titokban saját ajándékot is vettem. Egy vékony kis ezüst nyakláncot hozzá illő medállal. Azonnal viselni akarta, bár a bekapcsolásában már segítségre volt szüksége. Megkért, hogy ez maradjon köztünk. A család többi tagja nem nézte volna jó szemmel a dolgot, ő pedig félt, hogy megharagszanak. Ünnepi alkalmakkor parfümöt, díszes sálat adtam neki ajándékba – apróságok, de csupa olyasmi, aminek én is örültem volna. Ahogy minden nő örülne. Andris rokonainak valóban nem volt őszinte a mosolya, de már nem törődtem velük. Csak azzal, hogy a nagymamájuk milyen büszke örömmel mutogatja körbe a szerzeményeit.
Mitől függ, hogy valaki igazi nőnek, igazi férfinak számít-e? Valóban csak addig tart mindez, míg az ember bőre feszes és a teste kívánatos? Bármilyen kegyetlenül hangzik is, valóban nem fog bennünk vágyat ébreszteni egy élettől gyűrött arc. Ha azt mondjuk: nő, férfi, valamiért egy fiatal, életerős alak képe úszik be a gondolataink közé.
De amikor önfeledt pillanataiban látsz egy idős embert, talán te is úgy érzed, csak a test az, ami változik.
Ha szerencsések vagyunk, a szellemünk fiatal marad. A szemünk ugyanúgy csillog, mint huszonévesen, még akkor is, ha már mély szarkalábak ölelik körül. Egyre kevesebb elismerő pillantást kapunk a másik nemtől, és eljön az az idő, amikor már senki nem fog utánunk fordulni az utcán.
A mosoly és a tekintet azonban nem változik. Amíg ez így van, azt hiszem egy igazi nő fel fogja tenni – még ha segítséggel is – azt az ezüstláncot. A vállára vonja a színes szaténkendőt, és nem a gyógyszeradagolót fogja becsben tartott ajándékként csodálni.
Nyitókép:
