Egy mérgező munkahely káros, mint egy bántalmazó kapcsolat!

Vajon honnan tudhatja az ember, ha egy mérgező munkahelyen ragadt? Mik lehetnek az intő jelek, hogy bizony ideje lenne váltani? Vagy az egész csak hiszti, lustaság, nem akarás?  Ezek olyan kérdések, amikre nagyon nehéz megadni a választ. 

Amikor megfogalmazódik benned, hogy kényelmetlenül érzed magad egy helyen, szeretnél elmenni onnan, de… Általában van egy “de”, mert ott a lakáshitel, a rezsi, az albérlet és sorolhatnánk. Mindenkinek vannak kiadásai, és egy egyszerű érzés miatt nem lehet csak úgy feladni mindent. Legalábbis sokan ezt szajkózzák.

Ilyen voltam én is, húztam-halasztottam a döntést, pedig már nagyon régen tudtam, mi lenne a helyes lépés. Öt hosszú év kellett hozzá, hogy összeszedjem a bátorságom, felálljak az íróasztalom mellől és azt mondjam: „Felmondok!” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltak jó pillanatok, jó fej munkatársak, de alapvetően nem ez jellemezte a mindennapokat.

Inkább a folytonos idegeskedés, méreg, düh, kimondatlan szavak, elfojtott vélemények kísérték végig az éveimet. Az utolsó időszakban pedig felütötte a fejét a depresszió és a fizikai tünetek. Szó szerint belebetegedtem abba, hogy egy kilátástalan körforgásban ragadtam. Vannak fellángolások – nálam is előfordult, amikor úgy éreztem, na, most jött el a pillanat, hogy meglépjek.

De végül maradtam, mert „Hátha jobb lesz.” Ismerős mondat, nem igaz? Reménykedni, hogy lesz valami előrelépés, változás, hogy holnap biztosan jobban fogod érezni magad. Elmúlik a gyomorgörcs és a hányinger. De nem így történik, minden folyik  szépen tovább a megszokott mederben. Aztán jöhet a taktikaváltás, a nemtörődömség.

FORRÁS: UNSPLASH

Megfogadod, hogy többé nem idegeskedsz, nem feszengsz feleslegesen. Bemész, ledolgozod, és hazamész a családodhoz. Megesküszöl magadban, hogy nem leszel ingerült, nem viszed haza a munkahelyi stresszt, és semmiképp sem fogod rajtuk letölteni azt a mérhetetlen dühöt, ami évek óta csak egyre gyűlik benned.  Sajnos számomra mindegy volt, mivel próbáltam helyükre terelni a gondolataimat, nem sikerült.

Hiába léptem ki az iroda ajtaján, a gondok bizony jöttek velem, mintha egy láthatatlan kis bőröndben cipeltem volna őket.

És a bőrönd hétről hétre nagyobbá és nehezebbé vált. Míg végül elérkeztem az utolsó fejezethez. Pörgettem a fejemben a kötelezettségeimet, a fizetni valókat és minden mást, amit szem előtt kell tartania az embernek. Úgy lennék teljesen felelős felnőtt ember, ha először találnék másik munkahelyet, mielőtt az aktuálisat felmondom, nem igaz? De van az a pillanat, mikor már nem lehet tovább várni.

Amikor azt mondod: elég, ne tovább! Csak a saját magam nevében beszélhetek, de mióta kimondtam ezt a bűvös szót, megváltozott minden. Mintha az a rengeteg negatív érzés egy csettintéstől nemes egyszerűséggel eltűnt volna. Már nincs bőrönd, amit hazacipelek. Újra tudok őszintén nevetni, és ami talán a legfontosabb: ismét felszabadult lettem. Most már sikerül elengednem a felesleges mérgelődést, nem hatnak meg a felmerülő problémák.

Egy dolgot biztosan állíthatok: már sokkal korábban meg kellett volna hoznom ezt a döntést. Túl kevés az időnk, hogy éveket pazaroljunk el egy olyan helyen, ahol rosszul érezzük magunkat. Ha az ember egy mérgező munkahelyen ragad, az ugyanolyan, mintha egy bántalmazó kapcsolatban élne. Nehéz felismerni a helyzetet, utána pedig még nehezebb kilépni belőle, mert sokáig hitegetjük magunkat.

Rábeszéljük magunkat, hogy maradjunk. Félünk az ismeretlentől, ami teljesen természetes – de végül mégis meg kell hoznunk a helyes döntést, bármennyire is nehéz abban a pillanatban. Utána pedig nincs más hátra, mint előre!

Nyitókép: Unsplash