Egy pánikbeteg szerelmei: „Van, aki félt, más rögtön elmenekül…”

Láttam, hogy reszket a keze a volánon. Óvatosan sandítottam fel az arcára. A vonásai feszültek voltak, bár sokan koncentrálnak hasonlóképp vezetés közben. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem szimplán erről van szó.

Bátorítónak szánt mozdulattal a combjára simítottam a kezem. Az izmai feszülten vibráltak. Csak egy pillanatra fordult felém. Megpróbálkozott egy mosollyal, de csak pengevékonyra szorított ajkakra tellett tőle.

• Nem lesz semmi baj – jegyeztem meg halkan.
• Tudom… – bólogatott üres tekintettel. – De azért ideges vagyok…
• Tudom.
• Csak nem tudom, mi lesz… mire számítsak?
• Nem lesz semmi baj.

Felesleges, semmitmondó biztatás volt, rutinszerű, hamis válaszokkal. Hiába mosolyogtam fel rá, tudatosan látványos könnyedséggel terpeszkedve az ülésen. Az, amilyen lassan, óvatosan vezetett, szüntelenül gyöngyöző homlokkal, úgyis elárulta, mit érez valójában. De fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék még. Tudtam, mennyire retteg.

Ilyen az, amikor egy pánikbeteg nyugtat egy olyan pasit, aki még sosem járt pánikbeteggel.

Sokszor beszélünk arról, hogyan bánj egy ilyen emberrel, min megy keresztül egy-egy rosszullét során. Hogy mennyi türelem kell hozzá. De a pánikbetegnek éppen olyan türelmesnek kell lennie a környezetével. Mindenki azt szeretné, ha jól kezelnék, „normálisként”, éppúgy, mint bárki mást. Ezek irreális elvárások. Nem lehet jól kezelni. Akad, aki, amint tudomást szerez a dologról, sikítva szalad a másik irányba. Van, aki úgy félt, mintha attól tartana, egy érintés is összezúz. Van, aki egyszerű hisztiként könyveli el a rohamot.

És akad, aki egyáltalán nem tudja hova tenni az egészet. Tele van kérdésekkel, de hiába a részletes magyarázat, mintha csak egy használati utasítást rittyentenél saját magadról. Hiába látja, hogy reggelente ugyanúgy felkelsz, mint bárki más. Dolgozol, vannak barátaid, hobbijaid, egy átlag család a háttérben. Bár összességében véve jól érzi magát veled, vonzódik is hozzád, meg tudod nevettetni, órákat beszélgettek át, ez csak még jobban elbizonytalanítja. Ezen a ponton ugyanis ez a típus gyanakodni kezd: nincs is neked semmi bajod. Mert egy „beteg” ember egészen másképp néz ki, egy beteg ember nem így él!

Nem állítom, hogy az én életem aztán fenékig mackósajt, sőt. De azt hiszem, ha egy kicsit többször kötöttem is ki a nyalóka rossz oldalán, mint mások, összességében véve a mindennapjaimban épp annyi szívás van, mint bárki máséban.

Az értetlenkedő kételyei viszont nem merülnek ki abban, hogy nem tudja elképzelni, akkor mégis mi ez. A lehető legrosszabbat hozza ki belőle ez a bizonytalanság: önmagát is megkérdőjelezi. Vajon elég lesz ő ehhez? Elég erős? Kell neki ekkora teher, ekkora felelősség? Mert, ha látszólag egy átlagos csajjal jött is össze, aki épp annyira van csak elcseszve, mint bárki más, folyamatos készenlétben van. Mintha egy időzített bomba lennél, ő pedig feszülten várja a robbanást.

Forrás: Unsplash

Az ilyen problémákat még mindig valamiféle misztérium, valamiféle túldramatizálás övezi. A pánikroham cseppet sem vicces. Mégis, amikor valaki azt találja kérdezni tőlem, voltam-e már diliházban, nem tudom eldönteni, sírjak vagy röhögjek. Rengeteg krónikus betegség létezik. Ha olyannal ismerkedsz meg, aki cukorbeteg, vagy épp epilepsziás, lehetséges, hogy ugyanennyi kérdésed lesz. De valószínűleg nem fogod azt lesni, mikor borul el az agya.

Nem beszélhetek mindenki nevében. Mégis, azt hiszem, csak annyit szeretne egy pánikbeteg ember is, mint bárki más. Hogy a jó tulajdonságai miatt kedveljék, vonzódjanak hozzá, szeressék. Ne pedig a gyengeségei alapján ítéljék meg, mintha csak egy cetlit ragasztanának a homlokára, „az a pánikbeteg csaj” felirattal.

Nyitókép: Unsplash