A pasik menekülnek, ha meghallják, borderline-os vagyok!

Visszagondolva már egészen tinikorom óta szélsőségesen mozgok az érzelmek terén. Vannak, amiket kitörő örömmel és boldogsággal élek meg, néha pedig a legkisebb problémát és nehézséget is a világ végének érzem. 

16 évesen mély depresszióba zuhantam, amiért nem sikerült egy vizsgám a gimnáziumban. 18 évesen kezdődő gyomorfekélyem volt a sok idegeskedéstől. Legelőször 20 évesen végeztem önsértést magamon, miután a mamám meghalt.

Ezeket a kilengéseket azzal kezeltem, hogy mindig voltak kitűzött céljaim, amikért nagyon keményen küzdöttem. El is értem őket. 25 évesen 14-18 órákat dolgoztam, és közben hedonista életet éltem. Élveztem a szabadságot, a bulikat. Aztán egyszer elveszítettem az önkontrollt és egy öngyilkossági kísérletet követően a pszichiátrián kötöttem ki. Azt mondták az orvosok, hogy borderline-személyiségzavarom van.

Ez megmagyarázta a korábbi viselkedésemet is. Számomra a világ fekete és fehér, az emberek jók vagy rosszak. Nincs középút. Nincs szürke szín. Miután megismertem ezt a személyiségzavart, önmagamat, elkezdtem dolgozni rajta.

Mikor elhagytam a kórházat, megfogadtam, hogy mindenkinek elmesélem a történetem.

Hiszen hány olyan lehet a környezetemben, mint én, akik nem is tudnak a problémáról – vagy tudnak, de szégyellik és nem mernek beszélni róla?

A „szabadulásom” után két évet éltem külföldön. Amikor ismerkedés közben megkérdezték, miért költöztem oda, kendőzetlenül elmondtam a velem történteket és beszéltem a borderline-ról. Előbb-utóbb mindenki felszívódott. Volt, akinek látszott a szemén, hogy sajnálja, de attól még nem kér belőle… pontosabban, belőlem.

Egy idő után már nem igazán beszéltem az állapotomról, csak nagyon ritkán. Volt olyan ismerősöm, akinek elmeséltem, mire azt mondta:  nem érti, annyi lelki sérült ember van a világon, milyen gáz már. Halkan annyit válaszoltam, hogy egy bántalmazó apa mellett felnőni nem egyszerű. És ez olyan seb, ami nem látszik, de belül vérzik folyamatosan.

Volt egy férfi, akivel egészen jól mentek a dolgok. A második randinkon éppen a pszichiátriák jöttek szóba, mivel dolgozott ott, mint építészmérnök. Viccesen megjegyezte: „Ne tudd meg, milyen emberek vannak ott.” Mondtam, hogy tudom. Mivel azt hittem, kedveljük egymást, elmeséltem neki a történetem. Úgy nézett ki, jól fogadja, de végül soha többé nem keresett.

Forrás: Unsplash

Egy másik férfi közölte, hogy az apával való gondok, ráadásul a személyiségzavar nála vörös posztó. Szóval pontot is tett az ügy végére. És volt, aki megkérdezte: ez azt jelenti, hogy én ilyen bizalmatlan, hisztis típus vagyok?

Más megértőnek tűnt, sőt, érdeklődőnek. Majd az első konfliktus alkalmával közölte, nem tudja, hogy ez a borderességem-e vagy én alapból ilyen vagyok, de inkább elköszön. Nem a „borderesség” volt, hanem szimplán megbántott, mint bármilyen más érző lényt.

Egy fiúval, akivel sokáig randiztunk, egy hosszú és fárasztó nap után összekaptunk, mert figyelmetlenül és sértőn viselkedett. Ő is feltette a kérdést: „Ez most te voltál, vagy a borderline?” „Nem, ez te voltál, én pedig csak rád reagáltam” – válaszoltam.

Akadt, aki hisztisnek nevezett, bolondnak, betegnek, gyengének, érzéketlennek, manipulatívnak, önzőnek. Sőt, nárcisztikusnak is hívtak már, pedig az már egy teljesen más dolog. 

Az, akinek borderline-személyiségzavara van, rengeteg érzelemmel küzd. Szeret és gyűlöl, mind a kettőt magas szinten űzi. Sosem érzéketlen, manipulatív. Nagyon tud adni, kényeztetni. Néha nehéz vele, mert sír olyanon, amin nem kéne. Néha azt hiszi, vége a világnak, mert valami rossz érte. De semmi másra nem vágyik ilyenkor, csak arra, hogy megöleljék és elmondják neki, minden rendben lesz.

Az, akinek borderline-személyiségzavara van, nem rossz ember, csak néha picit nehezebb vele. Dehát kivel nem nehéz néhanapján?

Nyitókép: Unsplash