Apám miatt rettegtem a férfiaktól…

Július 30-án ünneplem a születésnapomat, idén a harmadikat. Ugyan a valódi születésnapom decemberre esik, de ez az újjászületésem napja.  Három és fél évvel ezelőtt egy szombati reggelen kórházban ébredtem. Minden idegen volt számomra.

Lassan kezdett tisztulni a látásom és jobban felmértem a körülöttem lévő dolgokat. Egy fehér kockás köpeny volt rajtam, a cuccaim sehol, a falak valaha fehérek lehettek, most sárgák voltak és bomladozott róluk a vakolat. Ahogy balra fordultam, észrevettem, hogy a doboz cigim, természetesen öngyújtó nélkül, az éjjeliszekrényen van. Egy nálam jóval fiatalabb lány feküdt a mellettem lévő ágyon.

Ahogy a cigarettám után nyúltam láttam, hogy a bal csuklóm gézzel be van kötve. Lassan felültem, kerestem papucsot, de csak egy pár nejlonzacskó hevert a helyén. Felhúztam és a folyosóra slattyogtam, hogy képbe kerüljek, hol is vagyok. Az udvarra először nem jutottam ki, zárva voltak az ajtók. „Hova tetszik menni?” – kérdezte egy ingerült hang mögöttem.

„Csak cigizni” – válaszoltam, hiszen hova is mehetnék egy lenge köpenyben és nejlonzacskóval a lábamon? De hát ilyen a pszichiátria, nem mehetsz csak úgy el. Azóta is csak képek ugranak be az előző éjszakáról: a barátaimmal buliztam, ittam, majd hazamentem és bevettem egy doboz gyógyszert, hogy véget vessek az életemnek. Az már nem rémlett, hogy az ereimet is fel akartam vágni, csak erőm nem volt hozzá.

Pár órával később egy pszichiáter leült velem beszélgetni, megkérdezte, mi volt a célom. Elmondtam, hogy meg akartam halni. Majd ismét kérdezett: el tudnám-e képzelni, hogy újra megtegyem? Azt válaszoltam, igen, mire bólintott és közölte, hogy ebéd után hazamehetek. A következő napok homályosak.

Dolgoztam, de pánikrohamból estem dührohamba, állandóan azon gondolkodtam, hogyan végezzek magammal. Egyből felkerestem egy pszichiátert, aki 20 perc beszélgetés után a kezembe nyomott pár szem nyugtatót, majd mentővel bevitetett egy pszichiátriára. A zártosztály maga a pokol. Annyira leszedáltak, hogy mozdulni nem bírtam, és a wc-ben állt a vizelet.

Szerencsére ott csak egy napot töltöttem. A kórházban egy hónapot. Ez idő alatt alig ettem, olyan voltam néha, mint egy zombi, és próbáltam megérteni, miért vagyok ott. Odabent, zárt körülmények között három kísérletet is tettem rá, hogy bántsam magam. Végül átkerültem egy másik klinikára. Ugyanis azt már az első héten elmondták, hogy Borderline-személyiségzavarom van, és ezen csak ott tudnak segíteni.

Mindkét helyen próbáltak kinyitni olyan dobozokat a lelkemben, amiket én soha nem akartam. Kevés gyerekkori emlékem van, egy viszont gyakran eszembe jut. 8 év körüli lehettem, amikor az iskolából hazafelé azért imádkoztam, hogy apu ne legyen otthon. Amikor megláttam a nyitott ajtót, elfogott a rettegés, hogy otthon van. Amióta az eszemet tudom, bántott.

Ha véletlenül félreöntöttem a vizet, amit épp a poharamba töltöttem, csattant a pofon. Amikor beteg voltam és hangosan köhögtem éjszaka, bejött a szobába és megvert, mert ő nem tud miattam aludni. 11 éves korom tájékán végleg elment otthonról, aminek örültem. De nem tudtam, az, hogy gyerekként mennyit bántott, felnőttként pedig sosem volt ott, milyen hatással lesz az életemre.

Egy év sem telt el a halála után, amikor utána akartam menni. Nem kifejezetten utána, csak el, mivel a felgyülemlett harag, düh, fájdalom, gyász nem hagyott békében élni. Végül 6 hónapot töltöttem pszichiátrián, ahol ezekből a dobozokból párat kinyitottunk és elrendeztük.

Most már tudom, biztosan ő is szeretett engem, csak nem tudta kimutatni.

Fél évvel később úgy hagytam el a kórházat, hogy életemben először éreztem iránta szeretetet, megbocsátást – és még hiányt is. Az sosem fog változni, hogy a férfiakhoz mindig egy kicsit bizalmatlan leszek. Sokszor meg akarok majd felelni és néha félni fogok éjszaka köhögni.

De nemcsak az a 6 hónap, az utána következő három évem is azzal telt, hogy dolgoztam magamon. Hogy felálljak onnan, ahonnan azt hittem, nem lehet. Hogy elhiggyem, nem kell megfelelnem egyetlen férfinak sem, és nem kell rettegnem tőlük, hogy bántanak. Ma, ha a tükörbe nézek, egy erős nőt látok, aki képes rettegés nélkül beengedni egy fiút az életébe. És csak annyit mondok a tükörképemnek: boldog születésnapot!

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu

Nyitókép: Unsplash