Egymással küzdöttünk, mikor egymásért kellett volna…

Szétesőfélben van a világ. A bögrémet szorongatva bámulok ki az ablakon, és nézem, ahogy épp lehull az idei első hó.

Belekortyolok a forró kávéba, és minél erősebben próbálom megfejteni, hogy vajon miért nem működnek a dolgaim rendesen, annál távolabb jutok az igazságtól. Fáradt vagyok. Amúgy sem szerettem soha ezt a nyálkás, ködös időt, de így magányosan, az összeomló világ kellős közepén még nehezebben viselem, hogy itt a tél.

Milyen fura, hogy ezek a hideg hónapok valahogy ritkán szólnak számomra a boldogságról. Tudod, úgy vesztettelek el, hogy talán nem is voltál az enyém. És úgy hiányzol, hogy valójában talán nem is vesztettelek el sohasem. Nehéz és érthetetlen hónapok állnak mögöttünk.

Én azt hittem, szép lassan megkönnyebbülünk: gyűlölünk majd, hiányolunk, fájunk, szétesünk és összeállunk a szakítás után. De nem így történt. Azt hittem, nem szeretlek, azt hittem, csak azért nem tudok elszakadni a kettőnk sztorijától, mert úgy mentél el, hogy még nem álltam készen véget vetni a kettőnk kapcsolatának.

Sok mindent megéltem már megannyi év alatt, de most valami merőben újat adtál nekem. Amikor a végső elkeseredés sem segített a kapcsolatunkat rendbe hozni, még akkor sem tudtam felfogni, hogy itt a vége. És tudod, tényleg nincs vége, míg nem békélsz meg a lezárással.

Én sem éreztem, hogy itt a vég. Pedig kifogytam az ötletekből, hogyan mentsem meg magunkat, és már azt gondoltam, nem érzek semmit: sem szeretetet, sem szerelmet. Csak keserűen beszorultál a szívem szegletébe, és nem tudlak kikapirgálni a helyedről.

Mert oda való lettél volna, de valami egészen más minőségben. Mint a társam, a szerelmem, a férjem, a gyermekeim apja. Nem egy idegen, aki olyan helyre rangsorol az életében, ahol én sosem akartam lenni.

Így csak dacoltam tovább. Veszekedtem. Ordítottam belül, és próbáltalak gyerekes módon bántani azért, mert nekem valami fáj, amivel én sem tudok mit kezdeni. De túl a kilátástalanságon, túl minden létező sértésen, még mindig nem éreztem magam jobban. Sőt.

Annyira nem működtünk jól, hogy bele voltam betegedve az ismeretlen miértekbe. Mégsem hagytál nyugodni. Mégsem tudtalak kitépni magamból. Hogy ez gyengeség volt-e, a sors akarta így, vagy csak puszta véletlen, hogy így alakult a love storynk, nem tudom. Nem is akarom tudni.

És látod? A sok fölösleges gondolat, a sok látszólag értelmetlenül átvirrasztott éjszaka után, mikor már nem volt semmi fény az alagutunk végén, már erős voltam. Készen álltam lezárni mindent. Még utoljára látlak, megkíséreljük érett felnőttekként átbeszélni és lezárni ezt az egyetlen évet, ami nekünk jutott – ezt gondoltam.

Már nem volt remény, már nem akartam hinni, nem számítottam semmi jóra, mégis ekkor hullott az ölembe minden, amit valaha akartam. Mikor elszállt a görcs a gyomromból, mikor már nem akartam jónak látszani, csak őszintének. Fájdalmasan őszintének.

De a dac csak nem kopott ki a szívemből, és most sem tudtam befogni a számat. Lelki sebek ezrei, fél éjszakányi versengés, hogy kinek fáj jobban…

És most itt fekszel az ágyamban a macskámmal összebújva. Nézlek titeket. Látom, hogy a szád szegletében ottragadt a mosoly, mielőtt álomba merültél. A szívemben már nyoma sincs a csücskébe ragadt fájdalomnak. Mintha rémálom lett volna ez a hosszú harc önmagunkkal.

Mert végig csak magunkkal küzdöttünk, sosem egymással. Két ember, aki elhitte, hogy majd a másik megismeri őt saját maga helyett… Hogy a másik majd segít, hogy minden oké lesz, és nem kell az egészbe különösebb energiát fektetni, csak várni a csodára. Hát nem. Harcolni kellett, átrágni magunkat a fájdalmakon. Köszönöm, hogy kiálltad ezt a próbát értünk, és köszönöm, hogy bebizonyítottad, semmi nem történt hiába. Üdvözöllek a következő szinten, kedvesem.

NYEREMÉNYJÁTÉK

Mindig is vágytál rá, hogy egy különleges, egyedi tervezésű kabátban sziporkázz? Most itt a lehetőség, hogy nyerj egy eredeti Makány Márta darabot! Részvételhez kattints a FACEBOOK oldalunkra!