Egyre több síremléket látogatunk, ahogy telnek az évek…

Gyermekként a temető bejáratánál árult édes sült tök, a héjában sült gesztenye és a sötétben megannyi apró szentjánosbogárként vilàgító mécses jelentette számomra a halottak napját. 

A gyertyaláng vezette lépéseinket ilyenkor a sírok között, és elvarázsolt, ahogy a milliónyi virágszirmon táncot járt a tűz fénye. Volt, hogy a hűvös időben megborzongtam, de a virágtengerbe öltözött sírhalmok inkább misztikusak, mint félelmetesek voltak számomra. Ezek alatt mind egy-egy olyan ember fekszik, aki gyermekként sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy barangolta be a temetőt – gondoltam.

Akkor olyan távoli volt még a halál, azóta azonban az idő múlásával egyre nagyobb sétákat tettünk meg ilyenkor. Mert az idő nem áll meg. Kíméletlenül pereg le életünk homokórája, és egyre több sírt kell meglátogatnunk.

Ahogy az értelmem nyiladozott, kezdtem félni a haláltól.

Az enyémtől, de még inkább a hozzám legközelebb állókétól. Mert mindenki attól fél a legjobban, amit nem ért. Minek születünk, ha aztán úgyis meghalunk? Mi értelme a létnek? – tettem fel én is oly sokszor magamnak a megválaszolhatatlan kérdést. Felfoghatatlan az elme számára a létezés elmúlása: hogy valaki, aki az életed része volt, nincs többé. De akkor hová lesz?

Mindenkit izgat a gondolat, mi lesz velünk, ha eljön a vég. A halál valóban a befejezést jelenti majd, vagy valaminek a kezdete is egyben? Tűnődés közben megszemlélem a sírok közötti különbséget. A díszes, monumentális kriptákat, a szerényebb, de még impozáns sírköveket és az egyszerűbb faszerkezeteket. Még itt is különbséget szeretnénk tenni ember és ember közt. Pedig ahogy mondani szokták, itt már mindenki egyenlő. Gazdag vagy szegény, fiatal vagy öreg, művelt vagy műveletlen, már nem számít.

Forrás: Unsplash

Az emberek halkan tevékenykednek a síroknál, vagy némán állnak mellette. Sokféle gondolat kering a fejekben ilyenkor. Vannak, akik a szép emlékeket idézik fel, mások rágódnak a múlton. Olyan is akad, aki beszélget egykori szerettével. Mert valahogy kapcsolatban kell maradni velük. Nem tudjuk elengedni őket teljesen, így kell egy nap, ami csak az övék. Ami csak róluk szól.

Azon felül, hogy szinte nincs nap, hogy ne gondolnánk rájuk.

Ma már nem árulnak sült tököt és gesztenyét a temető kapujában, de nekem felnőttként is ugyanúgy világítanak a „szentjánosbogarak” a sötétben. A gyufaszálak füstjének illata sem lett más. Valami azonban mégis változott. A sírhalmok száma, ami az idő múltával sajnos egyre nő.

Nyitókép: Unsplash