Önzőség elvárni anyámtól, hogy hű legyen a halott apámhoz?

Soha nem voltam olyan mérges és dühös egyetlen férfira sem, mint arra, aki megkörnyékezte az anyámat. Először meglepetten nézett, majd engem is megdöbbentve kezet nyújtott és bemutatkozott.

Legszívesebben ellöktem volna magamtól, de csak dacosan egymásba fontam a karjaimat és újra feltettem a kérdést:

– Mit akar az anyámtól?

– Szeretem édesanyádat! – mondta rezzenéstelen arccal, miközben mélyen a szemembe nézett.

Látásból ismertem a pasit, de nem gondoltam volna, hogy udvarolni fog anyukámnak. Csak mi vagyunk egymásnak. Apa pár éve meghalt, bár vannak rokonaink, akik segítenek, de kettesben éltük meg a hétköznapokat, legalábbis eddig. Késői szerelem volt az övék, én is épp, hogy összejöttem. Boldogan éltünk, amíg apa beteg nem lett.

Küzdött, ameddig volt ereje, de valamihez kevés az emberi akarat és az orvostudomány. Anya évekig csendben viselte a gyász és az élet terheit. Velem sem volt könnyű dolga, pont akkor maradt magára, mikor a legnagyobb szüksége lett volna a férjére úgy is mint apára. A munkába temetkezett és velem töltötte minden percét. Sosem mondta, de láttam, mennyire szenved a magánytól.

Igazságtalannak tartottam, hogy csak ilyen rövid boldogság adatott nekik apával. Aztán egyszer csak megváltozott, újra nevetni kezdett. Életöröm csillogott a szemeiben és esténként a szomszéd szobából áthallatszott vidám kacagása. Mindig a TV műsorra fogta, de idővel kiderült a változás oka. Egy nap „lebukott” az udvarlójával együtt. Láttam, ahogy kéz a kézben sétáltak az utcán.

Anya arcáról sugárzott a vidámság és a büszkeség, ahogy a pasira nézett. Bezzeg bennem forrt a düh és égetett a féltékenység, hogy ki ez és mit akar tőle. Pár napig tépelődtem, mit is tegyek, de így is az indulatok győztek. Óriási veszekedést rendeztem! Minden keserűséget anyám nyakába zúdítottam, mert úgy éreztem, elárult engem és apa emlékét… Megígértettem vele, hogy szakít a fickóval. Így is majd felrobbantam, mikor a kocsija a lakásunk előtt parkolt.

Nem rohantam fel, csak valami ürüggyel hívtam anyát, hogy 10 perc és otthon vagyok. Persze addigra már a felső lépcsőfordulóban álltam, és vártam, mi történik. Ahogy kinyílt az ajtónk, kiléptek rajta és összeölelkeztek.

– Már csak ő maradt nekem… – mondta anya elcsukló hangon. Alig értettem meg a szavait. A férfi gyengéden letörölte arcáról a könnyeket és megcsókolta. Legszívesebben lerohantam volna a lépcsőn, hogy közéjük álljak, de inkább vártam.

– Évekig vártam rád. Azt is megvárom, hogy elhiggye a lányod, hogy szeretlek – mondta, majd elengedték egymást. Teljesen ledöbbentem. Sose hittem volna, hogy anyám megcsalta apámat. Később derült ki, hogy a kapcsolatuk sokkal régebbi volt, mint a szüleim házassága, de akkor sok minden miatt nem lehettek együtt…

Megvártam, míg édesanyám magára zárta lakásunk ajtaját, udvarlója pedig lassan lépett ki a lépcsőházból, ahol visszhangot vert a szipogása. Az utóbbit diadalnak éltem meg, de ahogy az ajtóhoz értem, hallottam anyukám zokogását. Annyira kevés jó dolog jutott neki az életben, és most miattam lemondott a boldogságról is.

Mondanom se kell, hogy nem nyitottam be, inkább sétáltam egyet a városban, azon töprengve, mekkora fájdalmat is okoztam imádott édesanyámnak. Csak bolyongtam az utcákon és bámultam az idősebb párokat, ahogy szó nélkül sétáltak egymás mellett, mintha idegenek lennének, pedig összekötötte őket a közös élet. Ők elvesztettek valamit, amit anyukám most talált meg. Keserűen ismertem be, hogy önző voltam. Mire hazaértem, tudtam, mit kell tennem. A szobájában találtam meg.

– Anya! – szólítottam meg. Ő letörölte a könnyeit majd kérdőn rám nézett. – Hívd fel azt az embert! Ideje, hogy boldog légy. A többit majd megbeszéljük!

Nem szólt semmit, csak lehunyt szemmel bólintott. Magára hagytam, hadd telefonáljon. Nem állhatok a boldogságának útjába.

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Unsplash