Egyszer rideg vagy, máskor imádsz – jó kapcsolat ez?

Lindának zsongott a feje. Bár kapaszkodott a korlátba, a lábai botladoztak, ahogy lassan haladt lefelé a végtelennek tűnő lépcsősoron. Remegő kézzel kutatott a slusszkulcs után, hogy leülhessen végre, mielőtt összerogyna. 

A mellette elhaladó autók zaja összefüggéstelen, monoton sikolyba váltott, és a hang a lelkére telepedett. A lelkére, amin amúgy is mázsás súlyok ücsörögtek egy ideje. A torkában gombóc volt, nem tudott nyelni és légszomj kínozta. Szívének fájdalma testi tüneteket öltött, és úgy érezte, menten belefullad a bánatba, pedig csak az önsajnálat fojtogatta.

Utálta magát, amiért így harminc felett sem volt képes türelemre, önuralomra – hosszú távon pedig végképp. Pedig tudta, hogy sokszor okosabb hallgatni, mégis megtört, és minden apró fájdalmát méretes kőként helyezte a társára, akivel csak úgy lavíroztak az életben. Tudta, hogy hibázott, és nem volt rest soha bocsánatot kérni.

De a férfi néhány nappal korábbi indokolatlan, válogatott sértései olyan mély nyomot hagytak benne, hogy hiába volt a sok magában mantrázott nyugtató mondat. Nem volt képes összefoltozni a lelkét ilyen gyorsan. Most pedig gyűlölte magát, pedig felszabadulást várt attól, ha végre őszintén kiadja, mi is bántja. Az járt a fejében, hogy mindig ez történik: hogy vele senki nem törődik, érdektelen, semmirekellő, és ezért kapta újra azt, amit.

De valójában tisztában volt a tényekkel, hogy itt bizony ő hibázott. Mérgében a nyelvébe harapott, mintha így semmissé tehette volna  kimondott szavait. Mardosta a bűntudat, pedig tudta, hogy nem ok nélkül jutottak ide. Mégis dühös volt magára, mert türelmet és segítséget ígért, aztán a teherbírása megszűnt létezni. Két kezében a telefonját szorongatta.

FORRÁS: UNSPLASH

Indulni akart, maga sem tudta, merre, de üzenetet várt, ami átírja a jelenlegi fájdalmát. De az üzenet elmaradt, és ő csak ült tovább, remegő gyomorral, várva a csodára. Próbálta minden erejével megfejteni: vajon direkt taposott-e a férfi a lelkén, vagy csak nem figyelt rá eléggé? Próbálta érteni, miért hűvös egyszer, amikor máskor nem engedné el semmi pénzért sem?

Igyekezett rájönni, eszköz vajon, vagy most az egyszer tényleg igazi embernek nézik, akit megbecsülnek? A választ tudta is, meg nem is. Tudta, mennyit ér, csak az nem volt világos, ebből mit lát meg valójában a társa. A társa, aki most egy idegen, akit jó eséllyel soha nem lát többé. Vagy ha mégis, valószínűleg nem olyan minőségben, mint ahogy hitte.

Nevetségesnek tartotta magát, amiért képtelen a naivitást kinőni.

Holott most lehet, hogy szimpla tévedésről, egyszerű félreértésről van szó. De az is lehet, hogy a szíve kiabál némán segítségért, amit ő maga sem akar meghallani. Már az ujjait tördelte idegességében, amikor megcsörrent a telefonja. Ugyan nem az hívta, akit várt, de szívből örült, hogy nem kell tovább marcangolnia magát.

Mert a vonal túlsó végén lévő barátja érteni fogja a fájdalmát és remélhetőleg tiszta fejjel segít neki megtalálni a kiutat. Egyszeriben hálás lett, felismerte, hogy mégsem maradt magára. Hogy soha nincs egyedül, még a legkilátástalanabb helyzetekben sem.

Amikor csak azt szajkózza napokig, hogy mindenki hazudik, és addig-addig mondogatja ezt magában, hogy kis híján ő is elhiszi. De ahogy az idő telik, ahogy a gyomra szorítása alábbhagy, ráébred arra, amire most is: hogy amíg a barátai hisznek benne, addig neki is hinnie kell önmagában.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂