Elégedetten néznél vissza az életedre, ha most véget érne?

2021-12-06 Esszencia

Megyünk… megyünk abba a színes vásári kavalkádban emberek, ízek, illatok, zsivaj és csend között, amit úgy hívnak: élet. Futunk, rohanunk, elfáradva, boldogan, keserűen. Útitársakkal, barátokkal, hamisokkal, szeretőkkel, szerelmekkel és egyedül.

Megyünk azokkal, akik szeretnek minket, és megyünk olyanok mellett a járda másik oldalán, akiket csak mi szeretünk. Szomorú séták ezek… Egy életünk van, de ebben az egyben valahogy néhányan olyan sokat megélünk. A modern ember korszakoknak hívja ezeket az akár évtizedek alatt lejárt életeinket.

Korszak… Annyira leegyszerűsíti azt, amiket lezárunk, vagy éppen aminek utat engedünk. És ezekben az új végekben vagy kezdetekben nemcsak munkahely, szerelem, lakóhely vagy más földi dolog változhat, ami lezár és megnyit valamit, hanem mi magunk is. Eleinte talán alig észrevehetően, de minden új élet új tanulságot, új tapasztalást tesz hozzánk, és a lelkünk ahogy építi, éppúgy rombolja is.

Gyerekként nem is gondolunk ilyenekre. Miért tennénk? Nem traktálnak minket ezzel. Talán az iskola az első, ahol kezdjük kapizsgálni, hogy ez az életnek hívott cirkuszi mulatság mégsem egészen habostorta. Indul a felelősség. Indulnak a szabályok. Indul az, hogy illeszkedj a társadalomba, és az ő szabályaik szerint játssz, mert, ha nem… már nem vagy jó. Végül ki örömmel, ki boldog nosztalgiával zárja ezt az életet.

És jönnek az első meghatározó munkák, ahol legtöbbünknek olyan kevés különbség van az iskola és a munkahely között. Megintcsak játszol. Általában ismét mások szabályai szerint, és itt is csak akkor vagy jó, csapatjátékos, elfogadható, ha ezt teszed. És azt hiszem, sokak útja itt válik először ketté…

Hiszen lesznek a megalkuvók, akik nem mindig maguk miatt hajtják a végsőkig ebbe a fejüket, és talán sokan közülük nem is hibáztathatók. Hiszen annyi élethelyzet van. És persze ezt a társaságot tarkítják azok is, akik szeretik, ha megmondják nekik, mit csináljanak, mert az élet bonyolult útvesztőjében sokkal könnyebben tájékozódnak így.

És mellettük menetelnek a bátrak, az ébredők, akik nem lesznek mások bábui, és új utakra lépnek. Hogy valóban bátrak lennének? Biztosan vannak köztük azok is. De sokan kétségek, félelmek és bizonytalanság mellett indulnak el. Csak egy kicsit nagyobb levegőt vesznek, mint a többiek. És amíg a szusz ki nem fogy a tüdőből, addig hirtelen nekifutnak, és hiszik, hogy elég levegőt vettek magukhoz egy szabadabb élethez.

FORRÁS: UNSPLASH

És jön ismét egy új élet… szerelmek, család, gyerekek. Ám mostanság ez talán túl későn érkezik meg, és mire ideérünk, itt már érezzük, ami fiatalabb korban olyan távoli. Hogy rohan az élet, amiben csak egyre-másra pörögnek az új fejezetek. És az a türelem, alázat, az a „van még időm” érzés messzire illan. Kapkodunk, hibázunk, türelmetlenül egyszerre mindent akarunk. Újat, élményeket, emlékeket halmozni, szeretni, szeretve lenni.

A boldogság megfoghatatlanságát kutatni…

Lassan bekúsznak azok az évek és azok a fejezetek, amikor annyi hiba után végre már nem csak tartozni akarunk valakihez. Hanem megalkuvás, elpazarolt idő és érzések nélkül akarjuk mindezt. Amikor már nem azt kérdezzük, hogy mások szerint jó vagy rossz, amit teszünk, hanem azt, hogy nekünk ez belefér-e. Hogy nekünk mi a jó, és nem mindenki másnak…

Ám vannak kísértések, amik már annyi úton velünk tartanak – hol előttünk ugrálva, hol kissé komótosan leszakadva, és csak messziről figyelve -, hogy szinte minden reggel döntenünk kell a sorsukról, amikor új nap virrad ránk. És bizony egyszer csak eljön az a bizonyos nagy nap, amikor megint csak új életbe kezdünk…

Vagy tapossuk a régit, és abból kíséreljük meg kihozni a legjobbat, vagy gyorsan még egy újba vágunk, hogy a maradék időben legalább most megpróbáljuk megvalósítani, amire vágyunk. Hogy a végén ne azzal zárjuk a könyvet, hogy túl gyorsan, túl bátortalanul és túl boldogtalanul véget ért…

Nyitókép: Unsplash