Életképtelen gyereket nevelsz, ha megcsinálod a leckéjét?

Teljes döbbenettel állok azon szülők előtt, akik mindent megcsinálnak a gyerekük helyett. Gondolok itt arra, amikor apu megírja Pistike helyett a matekleckét, anyu este bepakolja az iskolatáskáját. 

És ha Pistike még így is otthon hagyja az előre bekészített tornafelszerelést, akkor napközben munkából hazaloholva viszik be a gyerek után. „Nehogy egyest kapjon!” – felkiáltással. De miért ne? Érthető, hogy az ember nagyon szereti a gyerekét, és a szülők életének központi kérdése gyermekük jóléte. Pont ezért nem értem: miért tolnak ki vele?

Hiszen a szocializációs közegek (jelen esetben: iskola) a tanulás legfontosabb állomásai a gyerek életében. Azonban itt nemcsak írni, olvasni, számolni tanítanak, hanem – többek között – felelősségre is nevelnek. Megtanítják, hogy a döntéseinknek és tetteinknek következményei vannak. Például, ha otthon felejtem a tornafelszerelésem, akkor egyest kapok. Ha nem készülök a matekdolgozatra, akkor is egyest kapok.

Azonban ha sokat gyakorlom a tollbamondást, ötös lesz a nyelvtandolgozatom, és ha megtanulok bepakolni az iskolatáskámba minden másnapra szükséges tanszert, akkor nem kapok egyest szorgalomból. (Persze a jó jegyek megszerzése nem csak szorgalom és gyakorlás kérdése. Nagyon gyakran egyéni képességek és személyiségjegyekből fakadó különbségek határozzák meg őket.)

Az az egyszerű tény, hogy ha valamit nem megfelelően csinálok, az negatív következménnyel jár, az egyik legegyszerűbb tanulási folyamat (negatív megerősítés) példája. És mint ilyen, nagyon hasznos a gyermek későbbi, felnőtt életében. Már kisgyerekként is értetlenül álltam a tény előtt, hogy a szülők miért gondolják, hogy gyereküket rövid távon hamis sikerhez juttatva, hosszú távon jót tesznek velük.

FORRÁS: PEXELS

Jó talán kicsit irigy is voltam, mert utánam soha nem hozták be a tesi cuccot… Egyszer anyukám megkötötte helyettem a technika házimat, de csak négyest kapott rá. Lehet, innen fakadnak kiskori sérelmeim a téma kapcsán.

Olyan választ is hallottam gyakorló szülőktől, hogy MUSZÁJ megcsinálni a gyerek helyett ezt meg azt, mert utána egyest kap (igen, idáig már egyszer eljutottunk), és ha sok egyes kap, meg fog bukni! Valóban. Ez már egy eggyel összetettebb hosszú távú pozitív megtérülésre vonatkozó gondolatmenet. És mint ilyen, még hasznosabb, mint az előző! Hiszen a gyerek megtanulja, hogy hibázni emberi dolog.

Bárkivel előfordulhat. Ám van lehetőséged kijavítani. Hiszen írsz még legalább 3-4-5 dolgozatot a tantárgyból, mielőtt a bukás veszélye felmerülhetne. (Egyébként iskolás kori emlékeim szerint a tornazsák vagy bármilyen egyéb tanszer otthon felejtése nem tantárgyi egyes, hanem egyéb büntető intőt vagy másféle megrovást jelentett, hiszen a feledékenység nem magára a tárgyi tudásra irányul. Remélem, ez mai is így van.)

Ezért állok értetlenül a gyerek helyett iskolai feladatokat végző szülők előtt. Úgy gondolom, nagyon fontos támogatni gyermekünket, főleg ha olyan új és izgalmas helyzettel találkozik, mint az iskolakezdés. Meg kell tanulni bepakolni a másnapi táskát, el kell sajátítani a kötelező viselkedési formákat, és az új elvárásokanak is meg kell felelni, amiket a suli támaszt. Sok új kihívás, amiben segítenünk és támogatnunk kell a gyereket.

De nem mindegy, hogy segítek neki bepakolni azt a táskát, megtanítom bepakolni, vagy egyetemista koráig viszem utána az otthon felejtett biokémia I. könyvet…

Erről a témáról mindig a pillecukor teszt jut eszembe (Marshmallow Experiment, Walter Mischel, 1972, Stanford), mikor 4 éves gyerekeknek cukorkát kínálnak. Ha elveszik a cukorkát, azonnal megehetik, ha viszont kibírnak 15 percet, hogy nem nyúlnak hozzá, akkor kapnak még egyet. A kísérlet a gyerekek önuralmát (is) vizsgálja. Hogy képesek-e az azonnali örömforrást helyett a későbbi, de nagyobb örömet választani. Vajon a szülők milyen eredménnyel teljesítenének ezen a teszten?

Nyitókép: Pexels