Elhagytak, de a büszkeséged megőrizheted

Ismerős az a szituáció, amikor a végsőkig megalázod magad, mert képtelen vagy elfogadni, hogy egy kapcsolatnak vége? Ha nem, akkor még nem is voltál igazán szerelmes.

Mert aki az, bizony hatalmas őrültségekre képes, hogy megtartsa szerelme tárgyát. Csak az a baj, hogy ilyenkor nem a realitás talaján mozog. Meggyőzés, sajnáltatás, kérdések, szemrehányás – tégy bármit, nem lesz eredménye!

Hiába írsz könnyekig megható levelet annak, aki már érdektelen feléd. Csak szánalmat keltesz benne, semmi mást. Ráadásul magadat is sárba tiprod ezzel. Még a maradék önbecsülésed is odalesz, már ha még maradt valamennyi. Mégis, ebben a helyzetben bármire képes lennél, csak ne hagyjon el a másik. 

Kívülállóként biztosan elszörnyülködnél azon, hogyan is viselkedhetsz így, és fejcsóválva néznéd ezt a ismeretlen ismerőst. Külsőre olyan, mint te, de mintha egy démon szállta volna meg. Dühtől tajtékzik, majd mélabús, aztán rimánkodik. Az érzelmek kavalkádja rémisztővé teszi ezt a valakit, aki pedig eddig olyan normálisnak tűnt.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Ki ez az ember? – kérdezed magadtól. Ő, aki egyébként büszkén szokta viselni a kudarcokat, nem alázkodik meg senki előtt, és tartással viseli a csapásokat is. Most mégis megroppant, hiszen a lelke egy darabja lett oda a másik elvesztésével.

Pedig közben arra is rájött, már rég elvesztette önmagát. Függővé vált egy olyan embertől, aki elhitette vele: ők már egyek és egész életében számíthat majd rá. Pedig valaha kerek egészet alkotott saját magával. Aztán szépen fokozatosan alárendelődött egy csalónak.

Már azok a célok éltették, amik a másikhoz kötődtek, és a világ is úgy volt szép, ha benne volt a szerelme. Most újra kell konfigurálnia magát. De ez nem  olyan egyszerű, mint egy számítógépnek.

Csupa felesleges őrültség jelenik meg a “monitorján”. Szánalmas levelek, fájdalmas segélykiáltások, értelmetlen számonkérések. Minden, amivel egy bizonyos ponton túl már csak kellemetlen helyzetbe hozza magát.

Tudnia kellene, hogy ő maga ásta alá a saját önbecsülését – hiszen attól még, hogy a másiknak nem kell, ő értékes és egyedi maradt. De képtelen így megélni. Ráadásul magát is hibáztatja. Feleslegesen, hiszen nincs az a biztonsági program, ami teljesen megvéd attól, hogy hülyét csinálj magadból, a valódi érzelmek ugyanis nem programozhatók.

Vigasztaljon hát a tudat, hogy annak sem hibátlan a “szoftvere”, aki miatt most ebben a cipőben jársz. Nála is zavar támadt az erőben. Ő is ugyanígy fog viselkedni egyszer valaki mással, akinek ő nem kell majd… Ma te vagy soron, holnap ő lesz.

Jó, tudom, ez sovány vigasz. De valóban nem szabad hibáztatni magadat azért, mert az érzelmeid túlságosan elragadtak, és szerelmesen olyasmiket tettél, amiket “józanul” soha nem követnél el. Ettől vagy ember, és nem egy gép. Persze azért van egy határ, amit ilyenkor sem szabad átlépni…

Tovább olvasok