Elosztogattam a lelkem darabjait – arra nem méltó embereknek…

2023-01-27 Esszencia

Gyerekként ösztönösen hittünk a jóságban. Nem emlékszem egy alkalomra sem, mikor bárkiről rosszat feltételeztem volna, annyira evidens volt, hogy a világ szép és jó. 

Hogy az egyik ember a másikért született, hogy a bajokat együtt oldjuk meg, és a jó dolgoknak is közösen örülünk. Mintha csak azért születtünk volna meg, hogy együtt éljük át az élet csodáját, építve, támogatva egymást.

Aztán néha furcsa dolgok jelentek meg körülöttem. Láttam a csínytevéseket, és láttam, hogy mindenki nevet, mikor a másik kislány copfját húzgálják. A kislány sírt, és már nem tudom, én hogyan reagáltam, de azt tudom, hogy gyerekként én is mindig azok táborát erősítettem, akiket elnyomtak, akikből gúnyt lehetett űzni. Egyszeriben fordult át a gyönyörű mesevilág valódi pokollá. Kisgyermekként – úgy éreztem – egyenesen rettegéssé.

Fizikálisan sosem esett bajunk, kivéve, ha a féktelen játék között néha-néha térdre estünk. De ez nem érdekelt. Egy kis hiszti, pityergés és mentünk tovább. Félős gyerek voltam. Ahogy múlt az idő, képes voltam már kisiskolásként azon stresszelni, hogy nincs kész a házi feladatom. Úgy éltem meg, mintha legalább börtönbüntetés járna ezért.Aztán lassan felnőttem és láttam, hogy szerencsések a gyerekek, míg igazán naivak és tiszta szívűek.

Kemény idők jönnek onnantól, ha felismerjük, nem minden szép és jó.

A naivitásom a szívem mélyén most is élénken él. Most is, ennyi hazugság, ennyi megtévesztés, ennyi szíven taposás, ennyi lélekgyilkosság után. Néha azt kívánom, bár ne tudnék már bízni, de az ösztönöm azt diktálja újra és újra, hogy ő most más lesz. Hogy ezek a barátok igaziak, hogy ez a férfi tényleg azt gondolja, amit mond, nem csak holmi időtöltés miatt pazarol rám hónapokat az életéből. És mire meg merem nyitni reszkető szívem, újra és újra kést döfnek belé. Legyen az új barát, legyen az új, reményteli szerelem. Legyen egyszerű, legyen rátarti, büszke, igazi különc, gazdag, szegény, teljesen mindegy. A forgatókönyv valamiért mindig ugyanaz.

Forrás: Unsplash

Részemről érdektelenség, részükről bizonyítási vágy. Addig-addig megy a játék, amíg beleszeretek a másik lelkébe és érdekesnek látom. Az életem része lesz, az élete része akarok lenni. Ekkor már nem érdekel a test, csak a lélek. Aztán hagyom magam sodródni, pedig ott motoszkál bennem: mi van, ha megint az történik, mint megannyiszor? Ugyanakkor rágja a fülem a kíváncsiság, hogy mi van, ha épp ő lesz végre más. Csak agyalok, álmatlan éjszakákon a plafont bámulom, és szép lassan azon kapom magam, hogy akarva-akaratlanul beleestem a másikba.

Kérdeztem-e már magamtól, hogy én vagyok-e a hibás, hogy ugyanaz történik időtlen idők óta? Folyton csak ezt kérdezem. Ezen rágódom, ez tölti ki a mindennapjaimat. Pedig már szinte mindent megpróbáltam. Álarcot erőltettem magamra: voltam őszinte, bújós cica, nem normális félőrült, igazi háziasszony, nemtörődöm, állát fennhordó nő. Majdnem minden. Sehogy nem kellettem igazán. Ideig-óráig mindennél jobban, aztán mintha nem is léteznék.

Pedig eléggé fáj már, és változom is, valami mégis hiányzik. Nemcsak a kirakósomból, hanem belőlem. Talán a sok kalandor között észrevétlen osztogattam szét a szívem darabkáit egy rövidke, bemesélt boldogságért cserébe? Ezzel kell fizetni? Test helyett lélekkel? Ki kell árusítani az érzéseinket annak reményében, hogy hátha véletlenül nekünk is összejön már az a fránya boldogság? Aztán talán mire összejöhetne, ott állunk majd kizsigerelve, lélek és szív nélkül, és már semmit nem tudunk adni magunkból, csak egy megtépázott testet.

Nyitókép: Unslpash

Tovább olvasok