Nem tudtam elhinni, hogy valaha nem leszel velem, Anya…

Majdnem napra pontosan tíz éve péntek este volt. Mégis emlékszem az éppen naplementébe burkolózó rendőrpalotára, ahogy játszottak rajta a fények. Meg arra is, hogy resteltem magam, amiért utolsó pillanatban lemondom a másnapi utazást.

Egyszerűen nem volt kedvem vonatozni meg pakolni, meg úgy egyáltalán találkozni veled.

Nem volt különösebb oka, csupán csak nem számoltam azzal, hogy egyszer csak nem leszel, Anya. A fél gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy aggódtam érted, meg magamért, hogy mi lenne velem nélküled. Orvosi rendelőkben és kórházi folyosókon fohászkodtam, hogy találjanak megoldást. Legyen meg az a gyógyszer, az a kezelés az a bármilyen csodaszer, ami az Anyukámat mellettem tartja. És hősiesen küzdöttél. Nem tudok érte elég hálás lenni, hogy huszonnégy éves koromig kísértél.

A sors kegyetlen fintora, hogy éppen akkoriban kezdtem elegedni a rettegést érted. Nem azért, mert annyira jól lettél volna. Egyszerűen csak, mert azt hittem, hogy veled ez nem történhet meg. Kivettem a képleből, hogy egy nap – főleg a közeli jövőben – meghalhatsz.

Nem szeretem azokat a hamisan csengő – elment, elaludt, eltávozott – frázisokat. MEGHALT ez az átkozott igazság. Tök mindegy, hogy van-e élet a halál után. Mert az én Anyám, aki erre a világra hozott és életben tartott, végérvényesen meghalt azon a szombati reggelen.

Kép forrása: Midjourney

Ha valaki még olyan szerencsés, hogy nem veszített el senki közeli szeretét, akkor számára a világ legnagyobb kliséje: „új időszámítás kezdődött”. Pedig tényleg így van. Van egy anyám halála előtti életem, meg “anyám akkor már nem élt” időszámítás.

Az utóbbiba tartozik az is, ahogy potyogó könnyekkel önkívületben pakolom össze sebtében a cuccom – merthogy másnap mégis utaztam, de már nem hozzád, hanem a hűlt helyedhez – felötlik bennem, hogy gyosan megcsörgetlek!! Mi is kellhet egy temetésre?

Aztán földre rogyok, amikor rájövök, hogy a te temetésedre pakolok. Csak még az agyam nem tudta feldolgozni, hogy alig tizenkét órája még jókedvűen csevegtünk, és ma már nem vagy. Vagyis még az ágyadban feküdtél. A tested várta, hogy fekete zsákba csomagolva elvigyék. Ugyanis a mentők már nem vittek be. Nem volt értelme.

A mai napig végtelenül morbidnak tartom, hogy a halott testet ilyen formában szállítják el a saját otthonából a szerettei szeme láttára. Azt mondták, ez a protokoll. Ezt még hallottam párszor az elkövetkezendő napokban. És a gyászoló ember kiszolgáltott. Csak sodródik az ügyintézés és a fizetés meg a részvétnyilvánítások végtelen tengerében.

A temetésről nem sok emlékem van

Néhány képkocka maradt meg. A barátnőim ölelése. Az unokahugim zokogása. A tudat, hogy erősnek kell lennem, mert itt van egy síró kislány a karjaimban, aki elvesztette a mamáját. Meg az, hogy ez rohadt igazságtalan. Még annyi mindent kellett volna együtt csinálnunk. Még annyi jót nem adtam vissza neked, ami tőled kaptam. Még el akartalak vinni a tengerhez. Még el akartam menni veled Budapest szerintem legszebb fürdőjébe.

A temetés után sokáig képtelen voltam magamhoz térni

Szürkévé vált minden. A lakásban ott voltak a ruháid, a rengeteg cipőd, a mindenféle csodakrémeid. Az ágyadnál a buddha szobor, a kisjézus és néhány angyalka is. Hívő voltál a szó nemesebbik értelmében. És most, hogy a családban halálos kimenetelű baleset történt, veled álmodtam. Tudtál róla. Az ölelésed egyszerre volt gyengéd és erős. Megnyugtató és bátorító. Az illatod is a régi volt. A szoba, és még az ágytakaró is.

Aztán egy pillanatra felsejlett bennem, hogy az Anyukám már évek óta hallott, akkor most hogy lehet mégis életben? És ezen ponton, ahogy már évek óta annyiszor, egy pillanat alatt felébredtem az olyan nagyon valóságos álomból. 

Nyitókép: Unsplash