Én mindent adok, te semmit – Mit ér egy ilyen szerelem?

2021-08-23 Esszencia

Rohanok. Sietős, mint mindig. Össze-vissza kavarog minden a fejemben, amikor bevillan a kép, hogy sietsz utánam. Megállok, hátranézek: semmi. Átkozom magam gondolatban, de tartok tovább a célom felé.

Aztán meglátom azt az utcát, ahol nemrég még kézenfogva bohóckodtunk egy kellemes nyári éjszakán. Nevetve, mégis szégyenlősen, egymásra se nézve randiztunk. Csak sétáltunk, és én csodáltam az életet. Az életünket. Csodáltam, hogy csodát kaptam benned. Csodáltam, hogy annak a keze szorítja az enyémet, akire olyan rég vártam.

Mintha valóság lenne – de az agyam kreálta sötét éjszaka szertefoszlik, a nyári napsütés kirángat a szép emlékeimből. A fenébe, sietnem kell, koncentrálnom kell! Dolgom van. Mint egy robot, úgy végzem a teendőimet nap mint nap. Ez már nem hétköznapi monotonitás, ez már egy erősen erőltetett létforma. Az emlékeimet felidézve vészelem át, akaratlanul is.

Ez ad erőt, aztán elvesz persze kétszer annyit. De még nem értem, mibe csöppentem, vagy csak nem akarom érteni. Egyik program követi a másikat, és már egész hosszú ideje nem jutottál eszembe. Fél órája legalább…

Rohanás közben meglátok egy esküvői menetet. A menyasszony-vőlegény páros dühít, pedig más boldogságának örülni illene. De én ugyanezt álmodtam, veled. „Nincs idő erre, a fenébe is!” – jut eszembe. Talán csak kínzom magam, talán így tudom majd feldolgozni ezt az egészet. Igyekszem elhitetni magammal, hogy minden csak az én fejemben létezett és soha meg sem történt.

FORRÁS: PEXELS

Az öreg tölgy alá érek, ahol annyi estén ültünk azon az ócska padon. Ahol annyi estén át nevettünk: te a saját nyelveden tanítottál beszélni, és én sem bírtam nevetés nélkül hallgatni a saját kiejtésemet. Boldog voltam. Nemcsak én, te is. Legalábbis azt hittem…

Tervek milliói állnak előttem, és erőszakkal próbálom magam rávenni, hogy a közös hétvégék helyett programokat csináljak. Egyedül. Hogy kimozduljak, hogy ne essek újra az alkohol, a zene és az emlékeim fogságába. Ironikus. Pia nélkül sem tudok másra gondolni, csak rád.

Látogatóba indulok valakihez. Megtorpanok újra. A sziluetted szinte kirajzolódik előttem, épp ezen az útszakaszon csókoltál meg, amikor futni indultál a közeli parkba. Szinte látom, ahogy a sapkád igazgatod, még előttem van a trikód élénk narancs színe. Még hallom a hangod, mikor hívsz, hogy eljössz értem a családomhoz. A családomhoz, akik annyira szerettek téged. És én azt hittem, ez is kölcsönös.

Pár percre mintha visszakapnám a régi életem az anyám karjai között. Már nem kérdez, látja, hogy nézek ki, nincs erről mit mondani. Hamar elbúcsúzunk. Látom a szemében a sajnálatot, és utálom magam, amiért nekik is újra csalódást okoztam. Reményt adtam, hogy ez most jó lesz, és nem kell miattam aggódniuk többé, mert most nem fogok megsérülni. Tényleg azt hittem, hogy melletted nincs ilyen opció. Tévedtem. De nem szeretem, ha sajnálnak. Most mégis tűröm.

A pihenés sem megy napok óta. Az álmaimba is besétálsz. Hol kedvesen, szerelmesen, hol közömbösen – csakhogy még itt sem kapok választ a kimondatlan kérdéseimre. A fenébe is, pihenni akarok! Napok óta nem tudok aludni. Felriadok a képzelt üzenetekre, telefoncsörgésre. Csak bámulom a kijelzőt, és utálom magam, amiért nem tudom felfogni, hogy hiába várom a csodát.

A csodádat, a csodánkat. Hiába várom, hogy megérted végre az eddig meg nem értett szavaimat, és nem félsz majd a szerelmemtől. Hogy amit most normálisnak élsz meg, arról végre megérted, hogy nem az. Nagyon nem az. Egy kapcsolatban nem…

Egy kapcsolat nem arról szól, hogy vagyunk egymásnak, és majd felkeresel, ha épp eszedbe jutok.

Esküszöm, ez ilyen formában még viszonynak is gyenge lenne. Néha azt érezteted, szeretsz és nem akarsz nélkülem élni, másnap meg ellöksz magadtól. Egyik percben a lételemed vagyok, a másikban mintha nem is léteznék. Sok mindent átéltem már, és kezdek fáradni. Te pedig nem törődsz ezzel. Azzal sem, amikor már a tulajdon barátaid figyelmeztetnek, hogy amit teszel, az nem helyes.

Nem érted, mi a baj. Nem csak mondod – látom. Az üres tekintetedben, a felháborodásodban. Ismerem magam, és pontosan tudom, hogy szép lassan kihuny majd bennem a lelkesedés, mert mindent adok a semmiért. Remélem, mire egy szép napon felébredek, te is felébredsz ebből az abszurd, számodra mégis teljesen normális világból. Remélem, megérted, hogy a szeretet igenis lételem, és nem úgy működik, hogy én adok, és csak te kapsz. És csak remélni tudom, hogy talán nem lesz még túl késő…

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok