Aki nem “éli ki magát” az majd vágyni fog a kalandokra?

Panni egy határszéli kis faluban nőtt fel, a nagycsaládban ő volt a legkisebb testvér, és az egyedüli leánygyermek. Így mindig különleges figyelem övezte, mondhatni, ő volt a család kedvence.

Igazi parasztlányka volt, talpraesett, dolgos, és mivel a falu határait alig hagyta el, megmaradt egyszerű, régi értékekkel rendelkező lánykának, mielőtt beszippantotta volna ez a versengő világ. Nem volt nagyravágyó, hálás volt a családjáért, a fedélért a fejük felett, a munkáért. Hálás volt mindenért, amit hajlamosak vagyunk természetesként kezelni. A nyári munkák végeztével a kedvenc szórakozása már így, közel a huszonöthöz is a kis falusi bál volt. A bál, ami a gyermekkora szép időszakait idézte, mikor még a barátnőivel közösen táncoltak, nevettek önfeledten. De a többiek nagyvárosi lányok lettek azóta, a többség pedig családot alapított. Csak ő maradt itt a régi társaságból, magányosan.

Panni szép lány volt. Karcsú, nádszál termet, hófehér bőr, égszínkék szemek, és napszítta, ragyogó sötét, göndör haj. Különösebben sosem tartotta magát szépnek, és bár szerelmes sem volt még soha, nagyon szeretett volna az lenni. Aztán mintha csak egy népmesébe csöppent volna: a faluba beköltözött egy egyszerű, dolgos munkás család, egy derék, harmincas évei elején járó fiúgyermekkel. Zoltánnak rögtön szemet szúrt Panni szépsége, és mivel a két család hamar jó viszonyba került, a fiatal férfi udvarolni kezdett a lánynak.

Az idő telt, a fiatalok boldogok voltak, és már az esküvőt tervezgették. De néha esténként, a magány csöndje kérdéseket font Panni köré. Úgy érezte, hiába minden jó, nincs a helyén, hogy a csodaszép, nyugodt életéből valami mégis hiányzott. De mivel korábban sem volt soha szerelmes, nem tudta, miért van látszólag minden ok nélkül mégis hiányérzete, különösen úgy, hogy Zoli a tenyerén hordozta, és a legszebb, legegyszerűbb, legtisztességesebb közös élet terveit szövögették együtt. Ahogy teltek a napok, Panni kisördöge egyre csak duruzsolt, hogy valami nincs rendben.

De nem történt semmi. A munkák megmaradtak, az állatokat el kellett látni, és mindketten örültek, hogy ilyen egyszerűen élhetnek, rejtve a valódi civilizációtól, elbújva a nagyvilág kapzsisága, féltése, irigysége elől. Panni feje fölül végre oszlani látszottak a borúfelhők és szép lassan belenyugodott az egyszerű, békés kis életükbe. Már nem vágyott a romantikus filmekben látott mindent elsöprő érzésekre. Sőt, biztosra vette, hogy az ilyesmi csak a filmvásznon létezik.

kép forrása: Midjourney

Nyár elején aztán fiatalok bérelték ki az egyik falubéli parasztházat egy rövid időre. Messziről érkeztek, igazi nagyvilági, jókedélyű társaság voltak tele álmokkal, pezsgéssel, életerővel és mindennel, ami ezzel járt. Minden éjjel lármáztak, és ha nem az egymás után a csendes faluban forgolódó autók zaja verte fel a békés lakókat, akkor az éjszakai bográcsparti alkoholmámoros zaja nem hagyta pihenni a falubelieket. Pannit eleinte bosszantotta az örökös lárma, de a kíváncsisága egyre csak hajtotta. Mint kisgyerek, aki tiltott dolgot les meg, úgy lopózott esténként az ablakához és nézte mosolyogva a bulizó fiatalokat. Mígnem egyszer azon kapta magát, hogy fáj a szíve. Hogy valami hiányzik belőle, hogy talán a hosszú időn át tartó meg nem értett dolgaira itt van előtte a válasz.

Egyszeriben ő is élni akart, ő is nagyvilági lány akart lenni, akinek nem a gazdaság körül forog minden perce, hanem kiszakad a szürkeségből és néha él, úgy igazán.

Zolinak nem beszélt a dilemmájáról. Senkivel nem osztotta meg, mi bántja. A társaság napok múltán hazament, Panni pedig maradt egyedül a szürkeségben, és nem volt nap, hogy ne gondolt volna valami földöntúli, csodás élet lehetőségeként a fiatalok pár napos kiruccanására.

Míg egy nap erőt vett magán, odaállt Zoltán elé és elmondta, hogy a világ, amiben olyan komfortosan élt, talán mégsem az ő világa…

Nyitókép: Midjourney