Érezted már úgy, hogy talán már sosem fogsz érezni semmit?
Évek teltek el úgy, hogy minden este azt kívántam, bárcsak elmúlna belőlem ez az érzés, ez a rossz érzés amit okoztak nekem. Ez a hiány, ez a fájdalom ez a magány. Magány volt ez, pedig nem voltam egyedül – és mégis.
Aztán egyszer csak elmúlt
Nem hirtelen, nem egy csapásra, hanem lassan, fuldokolva, újra meg újra erőre kapva, majd végleg elsüllyedve az ürességben. Azóta pedig csend van. Elhaltak a szerelmes gondolatok is bennem, nem visszhangoznak már. Nincs semmi. Tán csak egy kis huzat van odabenn, mint amikor valaki télen résnyire nyitva hagyta az ajtót. És ha feltámad a szél, akkor beszökik a hideg és végigborzongat.
Ilyen kis nyilalások futnak szét bennem olykor, de ahelyett, hogy a melegség járna át, hűvösen terjed szét az ereimben ez az érzés. Fura dolog ez, az eszemmel tudom, hogy vár még rám boldogság, hogy lehetek még szeretve úgy, hogy annak nem fájdalom a vége. Tudom, hogy vannak olyan nők akik rendesek, értékesek, értékelnek…
Az eszem tudja, de a szívem nem hiszi el
Tisztában vagyok mindennel, nincs bennem előítélet, sértettség, gyűlölet. Mégis mintha be lenne bennem csukva egy ajtó. Egy táblával amin az áll: Átmenetileg üzemen kívül. Nem tudom pontosan mi zajlik odabenn. Talán tatarozás. Mint amikor egy lakást a régi bérlő után rendbeteszi a tulaj. Lehet vesz bele pár új bútort, kifest, kitakarít, légfrissítőt tesz a szekrényre, és egy kis virágot az ablakba, hogy otthonosabb legyen. És hogy jobban mutasson a hirdetésben.
Kép Forrása: Unsplash
Talán bennem is valami ilyesmi történik. Vagyis remélem, hogy nem az történt, hogy leégett minden a pics@ba, és oda már soha senki nem fogja betenni a lábát – vagy lelkét. De néha mégis elgondolkodom, hogy talán már soha nem fogok érezni semmit? El lehet vajon jutni arra a szintre, amikor annyira kiveszik belőlem a bizalom, hogy hiába tudom az eszemmel, hogy engedni kellene, de a szívem nem tud már engedni?
Mint egy szuvas fognál, amit gyökérkezeltek, és már csak egy élettelen csontdarabként ül a szánkban, úgyanúgy sok bántással ki lehet irtani az érző idegeket a szívünkből is? Ami ugyan még tovább dobog a mellkasunkban, de érezni már nem képes. Persze, tudom a szív nem is érez, az csak egy lüktető izomcsomó ami életben tart. Én pedig ilyen hülye hasonlatokban picsogok, amiért rossz nekem. Vagyis tulajdonképpen nem rossz, pont ezen gondolkodom, hogy jobb-e ez az állapot amikor már semmi sem rossz? És lesz-e még olyan amikor kinyílik bennem az az ajtó valaki előtt?
Nyitókép: Unsplash
