Köszönet a fájdalomért, így tudtam végül továbblépni rajtad

Levelet írok neked. A toll úgy vezeti a kezeim, mintha a papírra vetett gondolataim valaki más íratná le velem, mielőtt eltűnnek ezek az érzések a szívemből, mielőtt a gyomromat összeszorító kín nyugalommá változna. Mintha valaki sürgetne, a betűk úgy szaladnak egymás mögé szorosan. Nem szép, íves, gondosan megmunkált betűk, mindegyiket a düh és fájdalom formálja tűélessé.

Levelet írok neked

Leírom, mennyire fájsz még most is, leírom, mennyire fáj, hogy minél inkább ki akarlak irtani magamból, mint kiirthatatlan gyomot, annál inkább elburjánzol bennem. Ott hallgatózol a szívverésem mögött, és ha túl nyugodtnak látsz, újra lesújtasz rám. Hogy élvezd, hogy nekem fáj, hogy láss újra sírni, hogy halld, hogy könyörgöm. Hogy kézzel-lábbal, könnyek között magyarázom, hogy tudom, mennyire szeretsz, és együtt kell maradnunk, mert mással nem lehetünk boldogok. Erőt nyersz, és elhiszed újra, hogy milyen remek ember vagy. És minek kellenék én? Biztosan más is megad majd érted mindent.

Levelet írok neked

Mert el akarom mondani az elmondhatatlant. El akarom mondani, hogy néhány napja már nem álmodom veled, hogy reggelente mosolyogva ébredek. Egy ideig nem tudtam, miért öltözködöm álmos reggeleken nevetve, táncolva, énekelve, de már tudom: mert elmúltál belőlem. Mert lefejtettem magamról a két kezed, amivel a szívem szorítottad össze, és most a semmit markolod tehetetlenségedben. Mert azt hitted, én már maradok. Örökre.

Levelet írok neked, mert belém fojtottad a szavaim, annyira fontos voltál, hogy inkább hallgattam mindvégig ahelyett, hogy kinyissam a számat és a képedbe merjem végre vágni a kegyetlen igazságot. Hogy nekem lehettél volna a minden, de valójában csak egy senki vagy, aki őszinte emberek szeretetén keresztül akar feljebb kapaszkodni és bemesélni magának, hogy ő nem egy semmirekellő, szerencsétlen, lelkileg megnyomorított ember, hanem egy valóságos kincs.

Te azt hitted, én már örökre maradok

Akkor is, ha hónapokig váratsz, akkor is, ha szóval, tettel alázol, akkor is, ha hosszú ideig nem jössz újra. De egy szép napon régi, vidám dalokat dudorászva nyújtóztam végig az ágyon és úgy döntöttem, hogy nem játszom tovább azt a szerepet, amire nem vagyok méltó.

Üzeneteket küldözgettem, csak úgy passzióból. Látni akartam, hogy érek valamit, be akartam bizonyítani magamnak, hogy igenis arra vagyok hivatott, hogy törődjenek velem. Hogy ha felhívok valakit, az megtisztel a válasszal, hogy fogadja a hívásom, ha látni akarok valakit, az találkozik velem, ha együtt akarok lenni valakivel, akkor az az ember velem lesz.

Nyitókép: Midjourney

Ki akartalak magamból tépni, dühös voltam, ordított a lelkem, de már sírni sem voltam képes, csak egyre gyorsabban papírra vetni mindent, amit magadból hagytál bennem.

És te nem hitted el, hogy egyszer majd nem leszek kedves, egyszer majd robban minden, és egyik napról a másikra cseréllek le, szinte akire csak akarlak. Nem, nem azért, mert én olyan nagy szám lennék, hanem mert egyszeriben tisztában lettem a saját értékeimmel.

Ezért most levelet írok neked, hogy megköszönjem, hagytál másodjára is bízni. Mert tudod, nem bántam meg. Mert tudod, hiába bántottál, a közös boldog pillanatok mosolyra húzzák a számat, és tudom, hogy ugyanezek a csodaszép pillanatok törik most össze a te szíved. Tudom, hogy már te rándulsz görcsbe a gondolattól, hogy más karjaiban hajtom álomra a fejem. Tudom, hogy kiszakadtál belőlem, és ezáltal kényszerűen hagytad magadban megszületni azt a szép szerelmet, amire olyan nagyon vágytam.

Levelet írok neked, levelet, ami síró tintacseppekben meséli el neked, mit is jelentettél nekem valójában. Aztán csak nevetek, hisz’ szíved sincs, mit is értenél az egészből? Levelet írtam neked, ami valójában magamnak szól. A zsúfolásig tömött papirost, mint az irántad érzett összes érzelmemet erősen szorongatva gyúrom papírgalacsinná és dobom kukába úgy, ahogy te dobtad volna az én vérző szívemet – ha engedem.

Nyitókép: Midjourney