Félek, hogy Borderline személyiségzavarral nem lennék jó anya!

25 évesen, amikor súlyos depresszióval pszichiátriára kerültem, kiderült, hogy az egyetlen szépen csengő örökség, amit a bántalmazó apám rám hagyott, az a Borderline-személyiségzavar. Attól a ponttól sok minden megváltozott az életemben, a gondolkodásomban, a vágyaimban. 

Három nővérem van, mégis volt idő, amikor úgy éreztem, nekem kell unokát adnom édesanyámnak. Ez közvetlenül apu halála után volt. Egyikünknek sem volt még csak kilátásban sem komoly kapcsolata. Apu elvesztése után egy mérhetetlen félelemérzet kerített hatalmába. Rettegtem, hogy egyszer majd anyutól is végső búcsút kell vennem. Mivel már mind felnőttünk, tudtam, hogy a legnagyobb vágya, hogy unokázhasson, és valamiért úgy hittem, ezt nekem kell valóra váltanom. Mindig is azt gondoltam, egyszer majd szeretnék gyereket. Sőt, amikor kapcsolatban voltam, néha a hasamat simogattam, elképzelve, milyen lenne, ha szerelmünk gyümölcse épp ott növekedne bennem. Aztán sok minden megváltozott.

Amikor bekerültem a pszichiátriára, rengeteg sorstársammal találkoztam. A nagy részük hasonló háttér miatt volt ott: bántalmazó szülő, testvér. De volt olyan is, akinél azért alakult ki mentális betegség, mert sosem kapott rendes szeretetet. A szobatársamnál viszont más helyzet állt elő. Ő egy kétgyermekes anyuka volt. Esténként hallottam, ahogy telefonon keresztül esti mesét mond a gyerekeknek, énekel nekik és együtt imádkoznak. A legkisebb gyermeke egy évesen várta haza, ő pedig azért feküdt a pszichiátrián, mert súlyos szülés utáni depresszióval küzdött. Hiába adta volna az életét is a kicsikért, képtelen volt a napi feladatokat ellátni.

Nem csak a betegtársaim története ijesztett meg. Mindennap láttam édesanyám szemében a fájdalmat, hogy én ott vagyok – a kimondatlan bűntudatot, hogy talán ő rontott el valamit. Pedig ő nem tehetett az állapotomról. De máig az emlékeimbe égett az aggódó tekintete.

Akkoriban elmélyedtem a családunk történetében. Édesapám jóképű, jó humorú, beszédes, rendes fickó volt, amikor megismerte anyut. Senki sem gondolta, hogy később az alkohol rabja lesz, ami rémséges szörnyeteggé változtatja majd. Senki sem gondolta, hogy ezzel majd maradandó károkat okoz a gyermekeiben. És anyám, aki szíve teljes szeretetét adta nekünk, sosem gondolta volna, hogy ez nem lesz elég…

Eldöntöttem. Én nem akarok ebbe a csapdába esni. Mi van, ha én nem leszek jó anyuka? Bár sokat dolgozom a személyiségzavaromon, mai napig vannak depressziós epizódjaim. És ha ez akkor jön, amikor ott lesz egy pici gyermek, ő hogyan éli majd ezt meg?

Vállaljam be, hogy talán 25 év múlva ő is ott lesz, ahol én voltam?

Vagy mi van, ha a szerelmem változik meg, akiről most úgy látom, hogy sosem tudna a légynek sem ártani, sem szavakkal, sem tettekkel? Ha vele történik valami, és nem lesz jó apuka? Hogyan vállalhatnám be azt a kockázatot, hogy egy emberi életet tönkreteszek?

Forrás: Unsplash

Könnyen hoztam meg a döntést, hogy ezt nem vállalom. Én nem leszek anyuka. Nem bánom – nem érzem, hogy szükségem lenne rá. Attól viszont rettegek, hogy akit megszeretek, akihez feleségül mennék, akivel megosztanám az életem, mindezt kevesli majd. Mert ő talán azt érzi, az élete akkor lesz teljes, ha gyermeket nevelhet. Ha valakinek megadhatja a szeretet, a törődést és végigkísérheti a fejlődését.

Könnyen mondom a kollégáimnak, barátaimnak vagy a családomnak, hogy nem szeretnék gyereket. De hogyan mondjam el a szerelmemnek? Elvárhatom tőle, hogy szeressen annyira, hogy feladja ezt az álmát? Vagy létezik egy olyan világ, ahol egy pár akkor is ki tud teljesedni, megélni az önzetlen szeretet, ha ezt csak egymásnak adják, és nem egy gyermeknek?

Nyitókép: Unsplash