Feleségnek lenni vicces és megható…

2020-12-17 Koffein

Sokan feltették már a poénos kérdést, hogy milyen a házasélet. És én mint öreg motoros, akinek már tengernyi tapasztalata van ebben… bénán vigyorgok, és közlöm, hogy 3 hete tart, fogalmam sincs.

Viszont van pár dolog, ami mindenképp változásként könyvelhető el.

Egyáltalán nem figyelek még fel, ha az asszonynevemen szólítanak. Ülünk a váróteremben, sokan és unottan, mert ezer éve várunk a sorunkra. Majd egy kedves kinézetű hölgy kipattan az ajtón és madárcsicsergő hangján szólít: “Rózsáné!” Én meg fel sem nézek.

A tömeg zúgolódik, mindenki jobbra-balra nézeget, hogy ki lehet az a szerencsétlen, aki nem ismeri fel a saját nevét. Még én is körbenézek fejrázva, hogy hihetetlen, milyen emberek vannak. Hát menjen már be, ha hívják! Majd miután a hölgy hercegnőből Hulkká változva ismét beordítja, hogy “Rózsáné!”, akkor leesik, hogy bakker, ez én vagyok.

Bénán vigyorogva, sűrű elnézések közepette magyarázom, hogy tetszik tudni, az úgy volt…

Furcsa érzés kimondani, hogy a “férjem”. És még furcsább hallani azt, hogy “feleségem”. Évek óta együtt élünk, nem változott semmi. Közben pedig minden. Ugyanabba a lakásba jöttünk haza, ugyanazon a kanapén ülve néztük az esti sorozatot.

De valahogy mégis más volt az egész. A hangulat, az érzés. A tudat, hogy most már hivatalosan is összetartozunk. Néha elmélázok ezen, és megkérdezem tőle: gondolta volna, hogy mi valaha összeházasodunk? Az első alkalommal,  amikor randiztunk, az első vita után, vagy épp az első csók után.

Felesleges kérdések, de valahogy jólesik a lelkemnek. Ilyenkor mindig egy kicsit szerelmesebbnek érzem magam. 

Hogy őt idézzem: véget ért szabad musztáng életformája, betörték és rabigába hajtották. Mikor közlöm vele, hogy már évek óta nincs semmilyen musztáng meg szabadelvű életforma, akkor csak annyit mond: bakker, tényleg. Ezen mindig jót nevetek.

Ha sok mindenben nem is, de egy dologban mindenképp változott az életünk. Jobban, szorosabban összetartunk. Eddig sem volt kérdés, hogy egymással képzeljük el a jövőt, de az esküvő egy távoli dolognak tűnt. Majd valamikor lesz. Mint amikor iskolába jársz. Tudod, hogy egyszer véget ér, és elkezdődik egy másfajta élet, de amíg nem állsz a kapujában, nem törődsz vele istenigazából.

Ugyanígy voltam ezzel én is. Tudtam, hogy eljön a nap, amikor összekötjük az életünket, de egészen az időpontkérésig nem foglalkoztam vele különösképpen. Sőt, még utána is félvállról vettem, ha szabad ilyet mondani. Akkor kezdtem elhinni, hogy ez itt és most komolyan megtörténik, amikor édesapám oldalán sétáltam a teremben, szemben pedig Ádám várt vigyorogva.

Sosem képzeltem el, milyen esküvőt szeretnék. Kislányként nem álmodoztam habos-babos ruhákról és szőke hercegekről, hatalmas csinnadrattáról és tengernyi vendégről. Ezért egyszerű ceremónia volt, szoros családi körben. De soha ennél szebbet nem kívánhatnék!

 

Tovább olvasok