Függök tőled: az agyam csendesen kullog a szívem után…

Szinte koromsötét van az utcákon. A város kihalt, az emberek behúzódtak a meleg, talán szeretettel is fűtött aprócska házakba. Sétálok. A lámpa alig pislákol néhol, de néhány, szép komótosan elém hulló, mesés színű falevél megidézi bennem a nyári sétáinkat.

Kedvem lenne itt a sötétben behunyni a szemem, de ébren is tisztán kirajzolódnak előttem a közelmúlt emlékei. Az emlékek, amik gúzsba kötik a szívemet. Az emlékek, amiket eldugdostam mélyen, legbelülre, hogy még én se találjak rájuk. Pedig ez a boldogságom pici, aprócska ládikája. Ebből töltekezem szinte mindig, amikor elmész.

Büszke vagyok, már nem sírom el magam azonnal, ahogy elhagyod a várost. Így fél év után már nem. Nevetségesnek tűnik az egész, mintha egy első szerelmét átélő tini lennék. De az igazság az, hogy félek. Az igazság az, hogy minél többet adsz magadból, én önző módon egyre csak többet és többet akarok. És ha megvonod tőlem a tulajdon lényedet, már nem csak a keservesen nyeldesett könnyeimtől érzem magam rosszul.

Sétálok. Próbálom hátrahajtani a fejem, hátha kiszakadna a mellkasomból ez a megmagyarázhatatlan, szorító fájdalom, ami mintha fojtogatna. Próbálok ellazulni, de hiába igyekszem teleszívni a tüdőm friss levegővel és kifújni magamból minden rosszat, mintha fuldokolnék a hiányodban. Függök tőled. Teljesen józan tudattal is függök.

Te vagy az a bizonyos, akire eddigi életem során annyira vártam. Első pillanattól tudom, hogy te vagy az. Honnan tudom? És amúgy is nevetséges ez az egész, ugye? Én, aki mindig mindenre magyarázatot keres, nem tudom megmondani, honnan tudom. A szívem tudja. Az agyam pedig csak kullog a szívem mögött szép csendesen. Abszurdnak tűnik ez az egész, ugye?

FORRÁS: UNSPLASH

Hidd el, nem az. Amennyire realista vagy, én annyira vagyok álmodozó. Valaki azt mondta nekem, épp ezért leszel te az én tökéletes másik felem. A halvérű a lobbanékonnyal karöltve. Mert te elviselsz. Mert te fel sem veszed, ami másnál már kenyértörésre ad okot. Mert olykor csak nevetsz, és tudod, mennyire nonszensz dolgokat képes kreálni az agyam.

Úgy ismersz, hogy szinte még azt sem tudod, ki vagyok. Úgy tudsz bánni velem, hogy nem tanítottalak erre sohasem. És én egyre csak többet akarok. Kalandoznak a gondolataim múlt és jelen között, és a tüdőm végre megtelik a tisztasággal. Mintha minden fájdalom, kétség, félelem, minden apró morzsa, ami picit is fáj, az eltűnt volna.

Sétálok. Óvatosan, néhány pillanatra lehunyom a szemem, és az ujjaim egymáshoz érintve próbálom felidézni a mellkasod bőrének tapintását. Hiszen alig pár órája éreztelek magamhoz közel. Még pontosan fel tudom idézni, hová kell fektetnem a tenyerem, és hol a helye a fejemnek mellkasodon, hogy tisztán halljam és érezzem, hogy élsz. Lélegzel, és mintha a hajszálaimon át simítanád meg néha-néha az arcomat.

A karod kissé fentebb húzod, szorosabban fogsz át a bordáimnál, és én tiszta erőből akarlak ölelni – mint egy végtelen álomhoz, úgy bújok hozzád. Elrejtem arcom a tarkód mögött. Szinte a bőrödbe mélyeszteném a körmeimet, erővel, dühvel, tehetetlenséggel, így kérlelve, könyörögve, hogy ne menj. Hogy most maradj itt végleg. De a fájdalmakat magamban tartom, és úgy simítom végig az egész gerinced, mintha memorizálhatnálak tökéletesen.

Magamba akarom szívni az illatod, el akarok lopni belőled mindig valamit, hogy minél több emlékem legyen, amiből táplálkozhatok, míg újra látlak. És megint fuldoklok. Mert itt ez az örök bizonytalanság. Az a fajta, amitől az ember igazán él. A rizikó, a kiszámítható kiszámíthatatlanság két szerelmes ember között.

Két ember között, akik a realizmus szilárd talaján és az álmok törékeny üveglépcsőin haladnak, de mégis párhuzamban lépkedve. 

Riadtan kapkodok levegő után. Elönt a pánik. Már nyitnám az ajtót, mikor a táskám furcsa rezgése üti meg a fülem. A te neved villog a kijelzőmön. És én, mint egy szerelmes tini, rohanok a lakásba, hogy kezdetét vegye a mindennapi online randink, hogy kiszakadjak kicsit a fájdalmas, kreált világomból. Hogy újra rájöjjek, hogy melletted élek. Hogy veled élek. Hogy veled élek igazán.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr