Gyász: A szíved legyen tele emlékekkel, ne a fiókod…

Amikor beléptem a lakásába, egyből rájöttem, hogy felesleges volt izgulnom. Maximum azért lehettem ideges, mert tippem sem volt, hogy érezhette magát, amikor ő járt nálam először. Mert a lakásom összességében véve szánalmasan sivárnak tűnt az övéhez képest.

Nála mindenütt régi családi fotók és porcelánfigurák sorakoztak. Minden más viszont meglehetősen kopottas volt, a ‘60-70-es évekből való. Ahogy az NDK cukordaráló, úgy a konyhát „ékesítő” művirágok és viaszosvásznak sem maradhattak el. Én, ahogy az lenni szokott, minden apróságért, ami a lakásomban helyet kapott, hónapokig melóztam.

Ezért az utolsó szappantartót is olyan mély műgonddal választottam ki, mint egy menyasszonyi ruhát. Így minden gondolatom ellenére csupán annyit mondtam, hogy hangulatos a lakása. Valóban, irónia nélkül nosztalgikus volt, mintha csak a nagymamámat látogattam volna meg. Csak épp egy fiatal sráctól egészen másra számítottam. Arra tudtam gondolni, hogy nyilván örökölte mindezt.

Ha pedig egyszerűen nem telik jobbra, modernebbre, ezt szóvá tenni a bunkóság legalja. Mint kiderült, valóban örökölt, de bőven tellett volna neki jobb cuccokra is. Csakhogy nem akart megválni még az utolsó szögtől sem, ami az elhunytra emlékeztette.

Ez még alapvetően nem lett volna baj, csakhogy nem pusztán a bútorok lecserélése, a felújítás gondolata is felért a szemében a szeretett személy végleges elvesztésével. Elgondolkodtam, vajon én mennyire ragaszkodom látszólag felesleges tárgyakhoz. Ennyire biztosan nem, gondoltam. Amikor hazaértem tőle, átnéztem a bedobozolt, szekrények mélyére süllyesztett emlékeket.

FORRÁS: UNSPLASH

Egy tablet… már régen nem működött. Szárított rózsák garmadája. Öngyújtók. Mozijegyek. Mégis, ahogy a kezembe fogtam egy-egy ilyen apróságot, egyből megrohant a múlt. Még egy buszjegyet is képtelen voltam a kukába dobni. De az én ragaszkodásom azért nem volt annyira szembeszökő, mert ezek a holmik nem foglaltak sok helyet.

Olyan embereket – családtagokat, barátokat – őriztem így, akik nem voltak a mindennapjaim része többé, de folyamatosan hiányoztak. Mintha csak arról szerettem volna megbizonyosodni, hogy az az időszak valóban megtörtént, létezett. Az a valaki élt és nyomot hagyott maga után. Tudtam, hogy meg kell válnom ezektől a tárgyaktól.

Nyilván, nem az volt a terv, hogy ámokfutó módjára, csutkára kipucoljam a lakásom. Mindenki életében helyet kapnak olyan tárgyak – a gyereke első rajzai, fotók, akár ruhadarabok is – amiknek eszmei értéke van. Ha valaki semmit nem őriz meg ezekből, az a szememben épp annyira ijesztő, mintha minden apróságot felhalmozna. De hol van az az egészségesnek mondható határ, ahol csupán egy szép emlékről van szó, és nem a fel nem dolgozott gyászból, keserűségből építesz várat magad köré?

Megint ez a srác jutott eszembe, aki megpróbálta megállítani az időt.

Képtelen volt megbékélni az elmúlás tényével. Pedig, ha képtelenek vagyunk idővel elbúcsúzni, hogyan tudnánk az eltávozottakat megtisztelni azzal, hogy hagyjuk békében nyugodni őket? És, ami legalább ilyen fontos: ők már sajnos nem élnek, de neked élned kell tovább, nem csak létezned.

Nyitókép: Unsplash