Gyerekek, akiket a saját édesanyjuk taszít el magától…
„Leszel a párom?” – kérdezte a csöpp lány, és már nyújtotta is a kezét felém. Választ sem várva, napbarnított, picike ujjai már fonódtak is az enyémek közé. A tanító nénire pislantott fél szemmel, hiszen előzőleg még az ő kezét szorította rendíthetetlenül.
De amikor látta a beleegyező biccentést, már sétált is velem a következő múzeumi tárgy felé. A maszk alól kikandikált a pofija, és kedvesen mosolygott rám. A barátságunk ekkor megpecsételődött – már nem csak a melegtől olvadoztam, miközben a múzeumi helyszínekről és tárgyakról meséltem az első osztályos kisiskolásoknak.
Lelkesedésem rájuk is átragadt, és az interaktív tárlatvezetés közben jó pár pracli a magasba lendült a kérdéseim után. Ami eszükbe jutott egy-egy történetemről, azt mind-mind meg akarták velem osztani. „Az én dédnagypapám volt a háborúban” – ecsetelte az egyik. Míg a másik azt mesélte, hogy az övének még a lábát is ellőtték.
Így aztán próbáltam minél több jelentkezőt meghallgatni, mert ezek a picike emberpalánták a dédszüleik, nagyszüleik történetei révén még az 1848-49-es szabadságharc eseményeibe is be tudtak kapcsolódni. Vártam hát az érdekesebbnél érdekesebb, témához kapcsolódó hozzászólásaikat, amikor az én kis párom is a magasba lendítette a karját.
– Mondd, Lillácska! – szólítottam fel, és vártam, milyen élményekről számol be a mondandómhoz kapcsolódóan.
– Ki lehet menni pisilni? – hangzott el a kérdés.
A maszkom alatt hatalmas mosoly terült el az arcomon. Egy tárlatvezetésen sokféle kérdéssel találkozik az ember, de ez volt az egyik legviccesebb és legkedvesebb, amit valaha hallottam. Mert olyan gyermekien őszinte volt azon a történelmi emlékhelyen, ahol a haza nagyjai egykor az ország sorsáról döntöttek. Most pedig egy pici lányka egy számára legalább ilyen fontos kérdést szegezett nekem.
FORRÁS: UNSPLASH
Ezt kellett megtanácskozni ezen a szent helyen. A szükség az szükség, még akkor is, ha egy szent helyen ér… Így aztán a tanító nénikkel megszavaztunk egy igent. A derültségnek azonban hamar vége szakadt számomra. Ez a csöppnyi teremtés olyan erősen kapaszkodott belém, mintha soha nem akart volna elengedni.
„Leszel az anyukám?” – tette fel a megdöbbentő kérdést.
Csak pislogni tudtam, hiszen melyik gyerek akarná lecserélni az anyukáját? Az első osztályosokkal érkező tanító néni a kérdés hallatán félrevont, és a fülembe súgta: „Lillácskát az anyukája egy hónapja intézetbe adta.” Könny szökött a szemembe. Ránéztem a kislányra, és nem tudtam, mit válaszoljak. Legszívesebben rögtön hazavittem volna a szeretetéhes csöppséget, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Miután bejártuk az összes múzeumi helyszínt, a kis Lilla még akkor is rendíthetetlenül szorította a kezemet. Pedig az én időm lejárt, a következő csoport már az előtérben sorakozott. El kellett engednem a kezét.
Ahogy a kis tenyér kicsusszant a tenyeremből, még reménykedve rám nézett, nekem pedig a szívem szakadt meg, de mennem kellett. A tanító néni ezután „párba állt” Lillácskával – aki szemmel láthatóan benne is egy anyukajelöltet látott. A tekintetében pedig ott ragyogott a remény, hogy hátha egyszer valaki hazaviszi…
Nyitókép: Unsplash
