Gyűlöletté változott a szerelmem, miután elhagytál!

2020-12-02 Esszencia

Ébredezik a város. A komor ősz szürkeségén át alig látni a fényeket. Minden monoton, csak az autók zúgását hallom.

Szívem szerint a fejemre húznám a takarót, és addig aludnék, míg ebből a szomorkás, hűvös ködből újra napfény és nyár lesz. Szétnézek a szobában, és még mindig kell néhány másodperc, míg a gyomromba maró, kínzó fájdalom enged a szorításából.

Még kell egy kis idő, míg az elmúlt időszak sok problémája után felfogja az agyam, hogy minden rendben van.

Mint ahogy ahhoz is idő kellett, hogy belássam végre, hiába ad a számba a fájdalom egyre durvább szavakat, a kétségbeesettségem nem mentség. Igenis súlyuk van a kimondott dolgoknak – de erre csak akkor eszméltem rá, mikor pontosan ugyanezeket az elkeseredett szavakat kaptam vissza tőled.

Nem drámázni szeretnék, de én ott és akkor tényleg azt hittem, ebbe belehalok. Nem láttam összefüggéseket, nem értettem semmit a szakításunkkal kapcsolatban. Csak azt éreztem, valami nem kerek. Nem tudtam, hogy a fenébe létezhet ilyen, hogy a rózsaszín köd nyugalmát egyszer csak megtöröd azzal, hogy ez nem megy tovább.

Azt hittem, nem ismerlek. Azt hittem, ezeket a szavakat nem a társamtól hallom. Aztán pedig, hogy nem is azzal éltem eddig, akit a társamnak hittem. Most boldog vagyok, mert úgy fest, nem téged nem ismertelek, hanem saját magamat.

Azt a pár pokoli napot senkinek nem kívánom. A gondolatok indaként fontak körbe. Kerestem az okokat, hogy mi történhetett, hol rontottuk el. Hogy miért érdemlem most ezt, miért mondtál le rólam. Aztán egyszer csak elfáradtam a gondolataim súlyától, és képtelen voltam nagyjából mindenre.

Mígnem egy reggel úgy ébredtem, hogy ideje nem büszke nőként, hanem tévedésekre képes emberként hozzáállni a kettőnk dolgához. Már ha nem akarom a szerelmünket veszni hagyni. Valami azt diktálta bennem, hogy ha a szeretet enyhülését bántással akartam megtorolni, akkor a fájó szavakat talán megpróbálhatnám szeretettel enyhíteni. 

Nem akarom elkiabálni, de úgy fest, bejött. Hangosan zokogtam örömömben, pedig semmi különös nem történt. Csak végre azt éreztem, nem két külön vágányon megyünk egymás mellett. Aztán persze jött a türelmetlenség, hogy most már történjen valami. Látni akartam, merre tovább.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Tehetetlennek éreztem magam a várakozással szemben, holott nevetségesen rövid időt töltöttem nélküled. Most, hogy ezt a válságot túléltük, csak azt tudom mondani: köszönöm a fájdalmat. Köszönöm azt a néhány átsírt éjszakát,  köszönöm a bántó szavakat, mert mind-mind önismeretre tanított.

Megértettem végre, hogy hiába könnyebbülök meg, ha dühvel, trágár szavakkal adom ki magamból, ami bánt. Ezzel csak eltaszítalak, megriasztalak téged. Nem fogod megérteni, hogy a kétségbeesés, a végső elkeseredés beszél belőlem.

Hálás vagyok, hogy megannyi meg nem értés után kaptunk még esélyt arra, hogy amit eddig közösen felépítettünk, az ne vesszen kárba. És ha lassabban is haladunk most tovább az úton, de együtt lehetünk. Hálás vagyok az intenzív fájdalomért, mert ezentúl még jobban tudok értékelni minden boldogságmorzsát.

Hálás vagyok azért, mert nem féltél újrakezdeni. Ezek az óvatos randevúk megtanítanak értékelni minden egyes pillanatot. A hiányod, hogy nem mellettem fekszel le esténként, és nem mellettem ébredsz reggel, türelemre nevel. Türelemre nevel, és boldoggá tesz. Mert fáj, de ettől érzem, hogy élek. Ettől érzem, mennyire kár lett volna veszni hagyni a szerelmünket. 

Ettől érzem, hogy jó útra léptünk, ez dobja fel a szürke hétköznapok monotonitását. Hogy van kit várnom. Hogy van miért számolnom a perceket. Nem úgy gondolok rád, ahogy eddig, már egyáltalán nem veszem evidensnek, hogy vagyunk egymásnak. Kincsnek látom, hogy vagy, és annak érzem azt is, hogy épp mi ketten lehetünk egy pár. Végre értem, ezidáig mi nem volt kerek a történetünkben, és immár egy új – mégis régi – társként fogom a kezed, tovább az úton.

Tovább olvasok