Gyűlöllek, de mégis kívánlak

2022-05-24 Esszencia

Reggel hétkor ébreszt a napfény, ami beszüremlik a redőny résein át. Mintha tőrt döfködne belém a világosság. Dehát miért kelek így napról napra? Mi fáj? – Tűnődöm félálomban, miközben lassan tölt a rendszer. Ja, hogy te fájsz! Ó, hát akkor csak a szokásos.

Bevallom, ez a rohadt május csak ront az állapoton. A levegő megtelik illatokkal, kacérkodva rügyeznek a fák. Csakhogy nekem semmi kedvem ehhez a tavaszhoz senki mással. Pedig veled hónapok óta csendkirályt játszunk. A küzdelem látszólag lezárult, de valójában ez is csak egy újabb kör. Egyikünk sem törné meg a hallgatást. Nehogy már a másik úgy gondolja, ezzel beadta a derekát!

Itt úgysem hallod, legalább kimondhatom: egy igazi szar alak vagy. Kár, hogy téged egyenesen az Olümposzról szalajtottak. Dehát mivel kötik le magukat a görög istenek? Többnyire csak dugnak és szemétkednek, akárcsak te. Te gőgös, hazug, érzéketlen semmirekellő!

Erős szavak ezek, persze. Ha hallanád, a fejed hátravetve röhögnél. Gúnyosan, ahogyan szoktál, hiszen a humort, az örömöt nem ismered. Számodra a nevetés is fegyver. Nem szolgál másra, csak hogy érzékeltesd a másikkal: már a puszta létezése is röhej. Ha mondanál erre bármit, hát annyit – hiszen ez igazán magas labda -, hogy mindez csak egy elhagyott nő duzzogása. Ám ebben sincs igazad.

Emlékezz vissza, már az első alkalommal számonkértelek: nem vagy te véletlenül egy cseppet szociopata? „Én inkább istenkomplexusosnak mondanám magam. Irányítom az embereket, és eszközként kezelem őket” – közölted. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és mintha nem épp így beszélne egy szociopata. Persze, akkor kellett volna felpattannom mellőled. Mégsem tettem.

FORRÁS: PEXELS

Hát miféle felszínes cafka vagyok én, hogy kiszúrtad a szemem a puszta szépségeddel? „A nők nem így működnek, ők nem vizuálisak!” – recsegi néha egy-egy podcastben az aktuális megmondóember. Hát, talán vele nem azok. De ha tudná, milyen, amikor egy nő igazán akar egy férfit! Mennyivel ritkább, mélyebb, drámaibb és gyötrelmesebb.

Hát ha még egy önjelölt isten után sóvárog, hogy az használja őt, gátlástalanul. Hogy nekünk mennyi ötletünk volt! Naponta zúdítottad rám az obszcén kreativitásod. „Na cicuka, tetszene?” – kérdezted mindig, ecsetelve, hogyan kapsz majd el keresztbe, átlósan, alul, felül, fejjel lefelé. Utólag bánhatnám mindazt, amit nem valósítottunk meg, de belőled úgysem lett volna elég soha semmi.

Pedig hát épp ez volt a csapda. Suttyomban szoktattál rá erre a mennyei nektárra. Cseppenként szivárogtattad, aztán elárasztottál vele. Később megvontad, csak hogy csepegtethesd megint. Csoda hát, hogy belekattantam? Hogy hónapok elteltével is az elvonási tünetektől reszketek? Meghúztad magad az agyam egy rejtett kis zugában.

Akárhogy lépek fel ellened, nem tudlak onnan kilakoltatni. Utállak, megvetlek, és közben mégis elepedek minden porcikádért. A legváratlanabb pillanatokban bukkansz fel. Mondjuk épp a kávémat kortyolgatom, és egy ügyféllel telefonálok, amikor beúszol a képbe a göndör fürtjeiddel, a márványsima bőröddel. Olyankor kiráz a hideg, kicsordul a könnyem, és semmit sem tehetek ellened.

Aztán épp a buszon ülök és elpilledek. Bambulok ki az ablakon, nézem az elsuhanó fákat. És akkor egyszerre csak ott vagy. Rántasz magaddal, rám vetődsz, az ujjaid a torkom köré csavarodnak. Újra látok mindent: a hullámzó izmokat, a könyörtelen, óriási szemeket. Minden részletét az indokolatlanul édes kis arcnak, amit egy ragadozó öltött magára.

Ismerlek, mint a rossz pénzt. Most is épp hízelegsz. Hülyítesz másokat, hogy aztán eldobd őket, és megint újabbakat hülyíts, örökös vetésforgóban. Magányos kis élet a tiéd, hiszen a prédából soha nem lesz partner. Éppen ezért tudom, újra felbukkansz majd nálam is. De ne aggódj, az idő az én pártomon áll. Jó-jó, egyelőre elég szar a helyzetem. De lesz ez még másképp.

Előbb-utóbb megfakulnak az arcvonásaid, és emlékké szelídülsz te is.

Előbb-utóbb kialszik a máglya, és nem fogod tudni egy “szia, cicukával” belobbantani. Addigra már késő lesz. Ez kétségtelen. Már csak azt nem tudom: miért pusztít el minden szenvedély? Miért kell mindet megölni, mielőtt elpusztítana? Miért nem vagy itt? És mi értelme egyáltalán a világon bárminek?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok