Ha egy barátságot tönkretesz a távolság, akkor nem volt igazi!

Van, aki szerint az a legjobb barátnőd, akivel sülve-főve együtt vagytok. Mindennap beszéltek, találkoztok, nyomjátok a Messengert, és persze rengeteg telefonáltok. Egykor a mi történetünk is így kezdődött…

A szüleim válása után az ország másik felében találtam magam. Új város, új iskola, új emberek. Szörnyű volt, és utáltam az egészet. Persze idővel rájöttem, hogy egyáltalán nem kerültem rossz helyre, csak be kellett illeszkednem egy számomra totálisan új környezetbe. Az Alföldről kerültem a Mecsekbe. Még a folyton kanyargó utakat is időbe telt megszokni, nemhogy egy teljesen új életet.

És friss húsként bekerülni egy addigra már összeszokott osztályba… Hát, sok szerencsét hozzá! A tinédzserek sokszor kíméletlenek. De mint minden mást, ezt is meg kellett tanulni kezelni.

Abban az évben hozzám se szólt. Állítása szerint nem voltam neki szimpatikus, ezért került, amennyire csak tudott. Én pedig, hogy őszinte legyek, tudomást sem vettem róla. Az események pörögtek, végül egy közös bulin találtuk magunkat. Beszélgetni kezdtünk – és a többi már történelem… Ennek lassan 15 éve.

Eleinte folyton együtt lógtunk. Egy padban ültünk, együtt jártunk bulizni, koncertekre. Olyanok voltunk, mint két testvér. Megosztottuk egymással a titkainkat, és jókat röhögtünk esténként. Hangfelvételeket készítettünk mindenféle kitalált történetről, aztán szakadtunk a nevetéstől, amikor visszahallgattuk őket. Álmodoztunk, milyen lesz majd a felnőtt élet, és természetesen közösen utáltunk néhány osztálytársat, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

FORRÁS: UNSPLASH

Fesztiválokra is együtt jártunk, örök emlék marad mindkettőnk számára. Hullafáradtan estük haza egy heti tömény dorbézolás után, és jó pár nap kellett, mire ismét vissza tudtunk térni a normális kerékvágásba. Éveken át tartó hagyomány volt ez, amit aztán a költözésem szakított félbe. Az egyetem után ugyanis vissza kellett, hogy térjek a szülőhelyemre.

Pocsék érzés volt. Mert addig a napig akkor találkoztunk, amikor kedvünk tartotta, utána viszont több mint 300 km elválasztott minket. Eltelt pár év, mire ismét láthattuk egymást. Mégis olyan volt, mintha mi sem történt volna. A felnőtté válásunk során messze sodort minket az élet, csak kisebb-nagyobb kihagyások után tudunk összefutni, de soha egy pillanatra sem érzem, hogy bármi változott volna köztünk.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányoznak a régi idők. Ennek ellenére a tény, hogy legjobb barátnők vagyunk, változatlan. Mindig ott voltunk és vagyunk a másik számára. Annyi év, annyi változás és történés után is számíthatunk egymásra. Tűzbe tenném érte a kezem, és biztosan tudom, hogy ő is értem. És csak ez számít, nem igaz?

Nyitókép: Unslpash