Ha elérne minket is a háború, te elmenekülnél?

„Na és te hová menekülsz a háború elől?” – szegezte nekem a kérdést az egyik ügyfelem, amikor összefutottunk egy kávéra. Mintha épp csak arról érdeklődne, hová kirándulok a hosszú hétvégén. Bevallom, hirtelen elakadt a szavam. 

Az elmúlt pár hétben már több forgatókönyvet is legyártottam a fejemben. Na jó: először akkor fogant meg bennem a gondolat, amikor még csak gyülekeztek az orosz csapatok a határ túloldalán. Dehát gondol az ember mindenfélét, és egy részét ki sem mondja, mert még ő is hülyének nézi érte saját magát. „Ugyan, miért vagy ennyire paranoid?” – tettem fel magamnak a kérdést újra és újra.

Hiszen az elmúlt másfél évtizedben egyik nemzetközi krízis jött a másik után, és mindből kilábaltunk valahogy. Emlékszem, milyen volt a gimi és az egyetem közt munkát keresni Londonban, amikor 2008-at írtunk. Örülhetett, akit felvettek poharakat törölgetni a sarki kocsmába. Emlékszem, ahogy a halottak nevét böngésztem a terrortámadás után a Bataclanban: ugye nem volt köztük valamelyik párizsi barátom is?

Az meg mintha tegnap lett volna, amikor másfél nap alatt rabolták le a Spar polcairól a lisztet és a vécépapírt. Két tavasszal később már csak a fejemet csóválom, ha visszagondolok rá, hogy még a maszkhoz is csak gumikesztyűben voltam hajlandó hozzáérni. Egyszóval megéltünk már egyet s mást ahhoz, hogy tudjam, ilyenkor gombnyomásra kapcsol be a katasztrofizáló gondolkodás.

A tudattalanunk addig gyúrja a propagandát, a híreket és a clickbait-címeket, amíg szörnyet nem teremt belőle. Igaz, ez a mostani mintha minden eddiginél közelebbről csattogtatná felénk a fogait. A szorongás ráadásul nem ismer árnyalatokat, csak feketét és fehéret. Előbb kapcsol be, mint hogy tudnánk, egyáltalán mivel állunk szemben. Ez is így van rendjén, hiszen az ősember sem állt neki a kardfogú tigris pofáját méricskélni, kivárva, amíg a ragadozó ráveti magát.

FORRÁS: PEXELS

Ennek a szorongásnak aztán magyarázhatom, hogy NATO-tagország vagyunk, és úgysem vonódunk be egy világháborúba. Hogy az oroszoknak csak Ukrajna kell, nagy falat lenne nekik bármi más. Hogy nem is azért kapcsolták le Csernobilt, és ennek a jeges tekintetű szociopatának sem érdeke bedönteni a világot, mint egy rakás dominót.

Másrészt: mégis honnan az istenből tudhatnánk, mi várható? 

Ki állíthatná, hogy látja a helyzet kimenetelét? Aki reggeltől estig csügg a híreken, az sem értesül másról, mint ami az átlagember szintjére leszivárog, és a média még átszűri néhányszor. Szóval, ahogy a mondás tartja: csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy ezúttal tényleg nem üldöznek. A pánik mellett ráadásul van itt valami mélyebb, ösztönösebb megértés is.

Hogy évek óta, lassan, apránként csúszik szét az a világ, amibe beleszülettünk. Könnyen lehet, hogy mostantól már valóban semmi nem lesz ugyanolyan. A gazdasági következményeket is évekig nyögjük majd, és ez még a legeslegnyugisabb forgatókönyv. Meghökkent, hogy mindezt már az ügyfelem is tényként kezeli.

Hogy érdemes-e egyáltalán elhúzni valahová? Ezt még egyikünk sem tudja. Mindenesetre elmondom neki, hogy a trópusi országban, ahol már éltem, van egy kellemes város, ahol a pénzem a dupláját éri. A világ egyik elfeledett szegletéről beszélek, ahol még nincsenek atomfegyverek. Ott talán megadatik még néhány év hesszelés az óceánparton, és elég azon feszengeni, hogy nem barnulok olyan szépen, mint a mellettem fekvő.

Ahogy ezt fejtegetem, hirtelen összeszorul a torkom. Eszembe jut a szomszéd kutyája, ahogy csaholva elém szalad. Meg az eldugott park a Szabadság-szobor alatt. A barátaim, akiknél mindárt jön a második baba. A nagymamám egy város széli idősek otthonában. Vajon tényleg, újból itt tudnám hagyni ezt az egész kócerájt?

Talán még egy kicsit maradok, még egy kicsit reménykednek. Megpróbálok nem félni és inkább kinevetni érte önmagam. De biztos, ami biztos: a fél szemem mindig a híreken, a másik meg az egyenlegemen, hátha kedvem támad lefoglalni egy repjegyet, csak oda.

Nyitókép: Pexels