Ha megfagyok, hiányozni fogok neked, anya?

“Hohohoho” – mondta a Mikulás, és elsétált mellette. A nagyszakállú puttonyos napja volt ez a mai, így nem csoda, hogy úton-útfélen megjelent az utcán. Már sötétedett, és a kis Évi vágyakozva nézte, ahogy a többi gyerek fél kézzel a szüleitől kapott csomagot bontogatja hazafelé menet, míg másik kezével az anyja vagy az apja kezébe kapaszkodik.

Neki nem volt kinek a kezét fogni, hiszen ma hajnalban is egyedül és reggeli nélkül indult el az iskolába. Szinte mindig éhes volt. Hat éves volt csupán, de már egyedül járt suliba. Bár az volt a szerencsésebb eset, amikor iskolába mehetett, mert néha egész napra bezárták étel és ital nélkül a lakásba. Persze csak azután, hogy az anyja barátja bőségesen ellátta pofonokkal… 

Elhaladt a Lilla Presszó mellett, ahonnan a szintetizátor és nevelőapja borízű nevetésének hangja kiszűrődött az esti hidegbe. Odanyomta az orrát az üveghez, hogy jobban lásson. Meglátta az anyját, akivel összetalálkozott a tekintetük. A nő intett neki, hogy menjen haza. Bár éhes volt, nem mert ellenkezni, elindult hát ismét egyedül. 

Állt a kapuban, a farkasordító hidegben. Az ujjai lilára fagytak, az ereje is elhagyta már, annyira fázott. Ráadásul az éhség is kínozta. Már besötétedett, de ő még mindig az utcán várta a nőt, akinek eszébe sem jutott, hogy a gyereke talán halálra fagy odakint. Tán Ernő beengedi majd – reménykedett a gyerek. Ernőnek, az udvarukban lakó szomszédnak nagy, véreres gombszemei voltak.

Az arca püffedtre duzzadt az állandó italozástól,  rendezetlen haja talán sosem látott fésűt, és mindig volt benne pár feles. De nem volt az az agresszív, kötekedő részeg, inkább magának való, csendes embernek ismerték az emberek. Így aztán Évi sem félt tőle. Volt egy kutyája, az volt az egyetlen társa. Ma Évinek szerencséje volt, mert Ernő kutyája hangos ugatásba fogott, mire a gazdája megjelent a kapuban és beengedte a kislányt.

A melegben kicsit felengedett, Ernő a rádióját is bekapcsolta neki. Közben az anyja üveges vitrinje hívogatóan csábította, így aztán mesélt Ernőnek arról, milyen finomságok is lapulnak benne. Az anyja ugyanis azzal akarta elkápráztatni  családlátogatások során a tanító néniket, hogy büszkén mutogatta a marcipánfigurákat. Azt állította, hogy Évinek vette őket.

Minden meséből megvette az összes szereplőt, amit gyártottak, és néha, ha az anyja jókedvében volt, Évi megnézhette a finomságokat. Ernő gondolt egyet és kivette a vitrinből a Mikulást, majd a gyerek kezébe nyomta: “Nesze, ez a tied. Megeheted. Majd én elrendezem anyáddal.” Évinek felcsillant a szeme. Korgott a gyomra, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen lehet a marcipán íze.

Minden lelkiismeret-furdalás nélkül leharapta a Mikulás fejét. Mennyei íz terült szét a szájában, soha nem érzett még ehhez hasonlót. Mivel azonban nagyon éhes volt, nem hagyta túl sokáig a szájában olvadozni az édességet, nagyokat harapott belőle. Talán életében nem érezte még ilyen jól magát. Szólt a zene, kint pedig, a búra nélküli villanykörte fényében szikrázva szállingóztak a hópelyhek, és pajkos táncot jártak.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Ernővel vidáman énekelték a rádióval együtt a dallamos zenéket. Bár jól nem lakott, a szíve melegséggel telt meg, öröm és vidámság költözött belé, hacsak egy kis időre is. De nem sokáig tarthatott az öröm. Nyílt a kapu, és megjött az italtól bűzlő anyja. Szeme kiguvadt a dühtől, amikor meglátta, hogy féltve őrzött vitrinjének ajtaja nyitva. Hát még amikor kiderült, hogy hiányzik egy darab a gyűjteményéből!

Évi már ismerte ezt a gyilkos tekintetet. Ernő kissé bamba képpel fogadta a dühkitörést, és eloldalgott. A gyerek többször is térdepelt már kukoricán büntetésképpen, ilyenkor még azért is képes volt bocsánatot kérni, amit el sem követett. De most tudta, hogy nem ez fog következni. Nem kerülhette el a verést, így összekuporodott, hogy minél kisebb felületen érjék az ütések.

Tudta, holnap nem engedik majd iskolába, hiszen a verés nyomai szemmel láthatóak lesznek, így megint éhesen fog másnap nyugovóra térni. A cukros mandula ízére gondolt, ami az előbb még olyan selymesen olvadozott a szájában, és arra az idilli hangulatra, amit átélhetett, nem is oly rég. Közben azt hajtogatta visítva, amit már olyan sokszor életében:

Bocsánatot kérek, bocsánatot kérek, bocsánatot kérek…

Tovább olvasok