Ha nem írod le magad 40 felett, a világ sem ír le téged!

2022-12-01 Deák Kata Szerintünk

Egészen a kezdetektől én voltam a családban a lemaradó, az álmodozó, a későn érő. Ha megkérdezték a rokoni összejöveteleken, mi leszek, ha nagy leszek, mindig más és más nonszensz ötlet hagyta el a számat. Szemetesember, világítótorony-őr, űrhajós, oroszlánidomár, szélhámosnő, vízhordó.

Ez cukinak számított 6 évesen, kínosnak 16 évesen, 26 fölött pedig már kifejezetten aggodalomra adott okot. Aztán – csak hogy mindenki nyugodjon már le – mégis lett belőlem valami. Teljesen mellékes, hogy micsoda, mert 40 éves korom körül rádöbbentem: még minimum 25 munkával töltött év vár rám. És ezt nem akarom nagyrészt azzal tölteni, hogy várom a délután 5 órát, aztán a hétvégét, aztán a nyári szabadságot egy irodában kókadozó fikusz mellett.

Mit tegyünk, ha életünk második felét színlelés nélkül, önazonosan, magunkat és munkánkat szeretve akarjuk leélni? Egyáltalán lehetséges ez? Vagy túl késő? 30 évesen már meg van írva hátralévő életünk forgatókönyve? 40 felett pedig már a kérdést is csak a párnába suttogva merjük feltenni: vajon szeretem a munkám?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolunk, jusson eszünkbe J.K. Rowling, a Harry Potter könyvek megalkotója, aki jelenleg a legjobban fizetett író a világon. És aki 30 évesen még segélyekből élt, hogy önmagát „hajszál híján hajléktalan” anyának írja le fiatal felnőtt korában.

Emlékezzünk rá, hogy Vera Wang divatmogulnak – akinek menyasszonyi ruhái jelenleg 3.000-10.000 dollár között mozognak – 40 éves kora előtt eszébe sem jutott ruhákat tervezni.

Ismerjük Julia Child történetét, a francia konyha amerikai nagyasszonyát, az első TV-s sztárszakácsot? Nos, ő a negyedik X előtt főzni sem tanult meg.

Forrás: Wikipedia

Sokunk érezheti úgy – tudatosan vagy tudat alatt -, hogy életünk eseményeinek szigorú forgatókönyvhöz „kell” igazodnia. Szorongva ítélkezünk magunk felett, ha a környezetünk által elvárt mérdföldköveket „későn” (vagy sosem) érjük el. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy olyan társadalomban élünk, amely a fiatalságot és ezzel együtt a fiatalkori teljesítményeket ünnepli a leghangosabban.

Valójában azonban egyre növekvő tendencia, hogy a magánéleti, üzleti és társadalmi sikereket később teljesítjük be, mint az előttünk élő generációk tagjai. Hiszen életünk hosszabb, életutunkba belefér egy-egy karrierváltás, a mélyebb önismeret, a valós igényeink és adottságaink feltérképezése.

A hozott kulturális mintákat meghaladni, illetve a nagyszüleinktől, dédszüleinktől örökölt elvárásainktól elköszönni mégis embert próbáló feladat. Még akkor is, ha ezek egy része okafogyott, önkényes és már nem szolgálja sem a biztonságunkat, sem az épülésünket.

A mi generációnkat körülölelő elvárásrendszer még nem alkalmazkodott az élethosszig tartó tanulás (Life Long Learning) vagy az életközepi karrierváltás valóságához. Így aztán a 20-as éveinkben elért sikereket ünnepeljük, a 30-as években elért sikereket elvárt normának tartjuk.

A 40-es (vagy ne adj isten 50-es) években elért sikereket vagy újakezdéseket pedig a “végülis jobb későn, mint soha” kategóriába soroljuk. 40 felett munkát keresni már sokunknak rémálom. Egyre többször hagyjuk le önéletrajzunkból a születési dátumot, és reménykedünk benne, hogy érettségink vagy diplománk dátumából a HR-es nem fogja kiszámolni korunkat. 40 felett a nők nagy százaléka kezd el füllenteni a koráról, vagy viccel üti el.

Világos, hogy megérett a rendszer a szemléletváltásra. Rutin, tapasztalat, önismeret – ezek mind valós és alapvető értékek egy munkahelyen vagy a vállalkozói életben. Igaz ez a karrierváltás lehetőségére is. Minden addigi munkahely, megélt nehézség, elsajátított képesség, elkövetett ballépés és megtanult lecke alapot teremt a következő – remélhetőleg őszintén szeretett – hivatásnak. Hiba lenne ezekre az évekre úgy tekinteni, mint elvesztegetett, kikukázott időszakra. Ezekből tudunk építkezni, ezek vagyunk mi! Használjuk hát erőforrásként!

Sok önvizsgálattal töltött álmatlan éjszaka árán jöttem rá: azok a döntések, amiket zsákutcának éltem meg, valójában történetem szerves részei. Tanultam belőlük és fejlődtem általuk.

Véleményem szerint érdemes a fennálló szemléletmódot a saját történetünkkel és bátor döntéseinkkel formálni. Hogy a következő generációnak ne kelljen a senkit sem szolgáló korlátozó hiedelmekkel küzdeni. Merjünk váltani, próbálkozni, újba fogni akár 40, 50 éves kor felett is. A világ idővel hálás lesz érte!

Nyitókép: Unsplash