Hagytam, hogy megalázzanak, hátha így szeretni fognak

Segítőkész, türelmes és kedves vagyok másokkal. Túlságosan kedves. Nehezen viselem, amikor valaki haragszik rám – nem tesz jót a lelkivilágomnak. Sőt, gyakran akkor is elnézést kérek, ha nekem van igazam, csak hogy elkerülhessem a vitát. Mit mondjak, erre kondicionáltak a szüleim…

Rettentő szigorú és konzervatív nevelést kaptam tőlük. Folyton kijelölték a mozgásteremet és megszabták az útjaimat, mint egy haditérképen. Nagyon szerettem őket, nem akartam szomorúságot okozni azzal, hogy engedetlenkedek, pedig a szívem mélyén képtelen voltam elfogadni a poroszos elveiket. Felnőtt fejjel azt kívánom, bárcsak lett volna bátorságom szembeszegülni velük, valószínűleg sok bánattól megóvott volna.

A kamaszkoromból ugyanis rengeteg nehéz pillanatra emlékszem. Az egyik osztálytársam egyszer a földre dobta a tolltartóját, és megparancsolta, hogy vegyem fel. Pusztán a szórakozás kedvéért, hogy jót röhöghessenek rajtam a többiekkel. Aztán volt egy meseszép barátnőm a suliban, aki gyakorlatilag a szolgájává tett. Mindig velem hozatta fel a büféből a reggelijét, rendszerint én cipeltem a táskáját, neki adtam a zsebpénzem. (Bár akkoriban ezt kitüntetésként éltem meg, hogy az iskola legnépszerűbb lánya megtisztel a társaságával.) Akkoriban túl gyenge voltam és a gyávaságom miatt nem mertem nemet mondani, mert féltem a következményektől.

A mai fejemmel már látom, hogy lábtörlőként funkcionáltam, hagytam, hogy mindenki belém törölje a cipőjét.

Ennek oka az lehetett, hogy sokáig úgy éreztem, egyedül bolyongok a sötétben, mint egy kísértet. Egy elveszett gyermek, aki egy kis kedvességért és figyelmességért gyakorlatilag bármire hajlandó. Azt mondják, minél többet adsz, annál többet kapsz, de ez nem mindig van így. Én vagyok rá a tökéletes példa.

Ha állandóan meg akarsz felelni a környezeted elvárásainak, fennáll a veszélye, hogy elveszíted az önérzetedet.

Rengeteg csalódás és kudarcélmény után tudatosult bennem, hogy nem áldozhatom fel a saját boldogságomat mások miatt. Harmincévesen, egy rendkívül egészségtelen kapcsolatból kiszállva villant agyamba a felismerés, hogy most először én lehetek a saját filmem főszereplője. Ez nagyon felszabadító volt!

Emlékszem, ahogy átsétáltam egy hídon a Duna felett, a hűvösödő szél megcirógatta az arcomat. Akkor, ott teljesen szabadnak éreztem magam. Ez volt a nagy lehetőségem, hogy végre változtassak! Változtassak a férfiakkal kapcsolatos beidegződéseimen, a világhoz fűződő viszonyomon és ezáltal önmagamon. A ráeszmélés azzal a reménnyel töltött el, hogy képes vagyok nemet mondani, határokat szabni, önálló véleményt nyilvánítani.

Forrás: Unsplash

Azon az októberi estén a zsigereimben éreztem, hogy „Igen, ez lesz a helyes irány!” Sok önismereti munkával a hátam mögött kijelenthetem, a romokból sikerült felépítenem egy olyan életet, amire vágytam. És ami most körülöttem van, az egyszerű, tiszta és reményt adó. Többé nem koldulok szeretetet. Nem leszek a lábtörlője valakinek. És nem teszek úgy, mintha a dolgok rendben lennének, miközben belül gyötrelmes fájdalom marcangol. Belefáradtam az önszeretet nélküli létezésbe, abba, hogy adok, és semmit sem kapok cserébe.

Nem volt könnyű, de megtaláltam az utat a nyugalomhoz, a boldog szerelemhez és ahhoz a munkához, ami igazán kiteljesít. Ami pedig a legfontosabb: ma már tudom, hol a határ kedvesség és önfeláldozás, konfliktuskerülés és megfelelési vágy között. Másoknak adni, segíteni nemes dolog, de meg kellett találnom a módját, hogy megvédjem a lelkem a „nagylelkűség kiégéstől”, még mielőtt késő lesz.

Nyitókép: Unsplash