Hány csalódást képes elviselni az ember?
A múltkor megkérdeztem a pszichológusomat, hány csalódást képes elviselni egy ember. Azt felelte somolyogva: „Sokat..” Mire én halkan hozzátettem: „Túl sokat.”
Az első szakításom után a vonaton ültem hazafelé, zokogtam és úgy éreztem, mintha valaki egy darabot vágott volna ki belőlem. Egyszerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Napokig figyeltem a telefonomat, várva a megszokott üzeneteket reggel, napközben és este.
Majd kicsit később megtudtam, hogy az exem már a szakítás előtt megcsalt. Sosem éreztem még magamat annyira hátba szúrva, de addigra úgy voltam, mint az a mondásbéli királylány, aki megigazítja a koronáját és megy tovább.
Persze, a lelkemet rendbe rakni nem volt ilyen egyszerű.
A második szakításom sokkal rosszabb volt, talán azért, mert akkor az érzelmeim is mélyebbek voltak. Vagy azért, mert egy betegség miatt éppen kórházban voltam. Akkor azt hittem, belehalok a fájdalomba. A betegágyam ablaka előtt egy cseresznyefa állt, március eleje volt, én pedig naphosszat feküdtem az ágyban és a kopasz ágakat mustráltam.
Az orvosom, az ápolók és a látogatóim próbáltak mindent megtenni azért, hogy néha felkeljek, én viszont csak vártam a csuklyást. Majd ahogy teltek a hetek, megjelentek az első rügyek a fán, én pedig rájöttem: ez a fájdalom nem fog velem végezni. Valahogy fel kell dolgoznom.
Azóta sok mindenkiben csalódtam és sok embert veszítettem el. Voltak barátaim, akik elhagytak – ez ugyanúgy tud fájni, mint amikor egy szerelmét veszíti el az ember. És voltak olyanok, akiknek bizalmat szavaztam, de végül visszaéltek vele.
Bár az ismerkedéseim során összeszedett sebek közel sem érintettek meg annyira, mint az említett szakítások, mégis észrevétlenül nyomot hagytak. Ahogy pedig egyre több lett belőlük, ezek a nyomok is látványosabbak lettek. Voltak férfiak, akik átvertek, vagy éppenséggel felszívódtak, amikor kezdtem őket megszeretni. Természetesen rajtuk pár nap alatt túljutottam, de azt tapasztalom: ahogy telik az idő, a gyógyulási folyamat is hosszabbodik.
Az elmúlt fél évben kisebb csalódások értek, amelyekből igyekeztem minél előbb felállni és új élményeket szerezni – amik aztán újabb bántásokhoz vezettek. Az utolsó után azt mondtam, feladom. De idővel mindig felülkerekedett rajtam a magányosság érzése, hogy jó lenne, ha valakivel megoszthatnám a mindennapjaimat. Viszont a gyermeki lelkesedésnek, az ifjonti lendületnek, ami korábban jellemzett, nyoma veszett.
Most már kicsit olyan vagyok, mint a menhelyről elhozott kutya, aki bár vágyik a szeretetre, remegve közeledik csak az új gazdáihoz. Mert fél, ha bármi rosszat tesz, visszakerül abba a sötét és hideg cellába. Néha pedig el is hiszi, hogy neki valóban ott a helye, csak ott és nem máshol…
Pedig a félelem, a rettegés az újabb csalódástól nem szabadna, hogy eltántorítson a kapcsolatoktól.
Hiszen sosem tudhatja az ember, nem az igazitól menekül-e el emiatt. Talán éppen attól, aki az otthon melegét és szeretetét tudná neki nyújtani. Ugyanakkor, ha gyülekeznek a sebek a lelkünkön, igenis időt kell hagyni a gyógyulásukra. Nem szabad fejest ugrani egyik szerelemből a másikba, mert ha nem foglalkozunk a hegek ápolásával,csúnyán elfertőződhetnek…
Mindent meg kell gyászolni, a kicsit is.
Nem kell sokáig, de néha muszáj szusszannunk egyet. Hunyjuk le a szemünket, vegyünk egy mély levegőt és tiszta fejjel, gyógyult sebekkel vágjunk bele az új kalandba – amit nem szabad kihagyni. Mert lehet, hogy rögös az út és túl sok a tüskés bokor rajta, mégis csodálatos az, ahova talán elvezet.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
