Elhagytam a férjem az első szerelmem miatt…
Veszekedéstől hangos konyha a nap folyamán, magánytól üvöltő hálószoba az éjszaka közepén. Bár kívülről minden átlagosnak tűnt, az esküvő és lakásvásárlás mögött megbújt a rideg valóság. Eltávolodtunk, elhidegültünk és lassacskán élhetetlenné vált a közösen kreált álmunk.
Senki nem mondta, hogy egy házasság könnyű menet lenne
Folyamatos alkalmazkodás, kompromisszum kötés, összecsiszolódás. De hol van az a pont, amikor már nem éri meg tovább harcolni? Van ilyen rész? Szabad egyáltalán ilyesmin elmélkedni? Vagy a gondolat legkisebb szikráját is azonnal eltaposva meg kell rázni magunkat és elfelejteni? Hisz a házasság szent és örök. Legalábbis ezt hangoztatja a nagy többség. Küzdeni kell, tűzön vízen át haladva menetelni a kitűzött cél felé. A boldog, békés, harmóniában töltött élet irányába.
Hónapokon, hanem éveken keresztül vívódtam
Éreztem, hogy valami nem jó. Ez az álom nem az, amit én élni szeretnék. Minden vita, minden kiejtett sértés csak egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, míg végül elérte a lehetetlent. Ott állt szemben a szerelemmel, amit majdcsak tíz évig őriztem, védtem, dédelgettem és olyan játszi könnyedséggel törte ki a nyakát, hogy magam is megrettentem. De még így sem adtam fel, próbáltam újraéleszteni, hisz mégiscsak a szerelemről van szó. Nem hagyod csak úgy ott heverni, élettelenül.
Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon ő is ugyanazt érzi, mint én?
Vajon ő is küzd, igyekszik legyűrni magában a kételyt, mely egyre erősebben mardossa? Annyira szerettem volna belelátni a gondolataiba. Csak egy pillanatra azt érezni, amit ő. De sajnos ez lehetetlen kérés volt részemről és azon a reggelen felülkerekedett rajtam az önzőség. Azon a reggelen, amikor egy váratlan, rövid, szinte semmitmondó “Jó reggelt.” üzenet landolt a messengeremben.

Kép forrása: Midjourney
Az üzenet írójával fiatal suhancként találtunk egymásra az internet kacifántos világában egy pókerasztalnál. Viszont tizenöt évvel ezelőtt a távolság, amit ma már egy legyintéssel elintézünk, nem hagyta, hogy együtt lehessünk. Ő volt az első igazi szerelmem, akivel elképzeltem az egész életem és a szívem szakadt meg, amikor be kellett látnom, hogy el kell engednem. Sosem hagyott nyugodni a dolog úgy igazán. Mélyen legbelül mindig ott motoszkált a gondolat “mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha le tudjuk győzni a távolságot? Házasok lennénk? Gyerekkel, házzal és egy kutyával a lábtörlőn? Szakítottunk volna egy hét után?
Kérdések sokasága, amik egyszerre rohanták le az elmém, amint megnyitottam azt a bizonyos reggeli üzenetet.
Mardosó bűntudattal és saját magam iránt érzett undorral küzdöttem minden egyes válasz után, hisz olyan dolgot műveltem, ami elítélendő. Nem tagadom. Beszélgetni kezdtem egy férfival, miközben más felesége voltam. A férjemmel való viták nem csillapodtak, én pedig önző módon elmenekültem a gondok elől. Feladtam és nem küzdöttem tovább. Talán egy hónap telt el így, míg végül egy orbitális veszekedés végeredményeként napfény derült a valóságra. A valóságra, hogy ismét beleszerettem abba a bizonyos angol férfiba.
Az események felgyorsultak, szétköltözés, válás, ház eladás
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim, de valami azt súgta, hogy minden rendben lesz. Pár hónappal később, amikor a reptéren ácsorogva vártam, hogy leszálljon a gépe, mosolyogva ráztam meg a fejem. Hihetetlennek tűnt az egész. És a mai napig, minden reggel, amikor felébredek mellette ugyanolyan hihetetlennek hat. Senki nem értette miért tettem, amit tettem, de talán nem is kell. Nem mindenki más éli az életemet, hanem én.
Nyitókép: Midjourney