Hogy szerettelek-e? Nem tudom, de még mindig emlékszem rád…

2021-05-29 Esszencia

– Azt hiszem, nem volt rossz életem. A gyerekek okosak, szépek lettek. Igazán büszke vagyok rájuk. A munkámat is szerettem, szóval nem tudom, hogy kívánhattam-e volna többet. Bár még nincs vége…

– Tényleg nincs. De megöregedtünk. És amiket mondtál, az nem te vagy. A gyerekeid és a munkád. És mi van veled? Éltél? Szerettél? Szerettek? Boldog voltál?

– Boldogság? Nem hiszek benne. Tudod, az ember múltjában mindig van olyan, ami ha eszébe jut, szomorúsággal tölti el. A pillanatnyi örömökben hiszek, amik ott, akkor boldoggá tesznek. De ez nem tartós, sőt nagyon is mulandó.

Szerettem, és szerettek is. Talán sokszor nem jól, talán hibásan – de volt szeretet. Még talán szerelem is. Bár mindegyik szerelemnek hitt érzés annyira más volt bennem, annyira másképp éltem meg, hogy a fene tudja, melyik volt az igazi. Ha volt valaha egyáltalán. Misztikum ez. Mint az élet.

Egyik tél jött a másik után, ahogy a nyár is, villámsebesen. Olyan gyorsan elment az élet, már csak arra eszméltem, hogy nem is félek az öregedéstől, hiszen megtörtént. Amikor esik az eső, hiába látom, hogy rózsaszín az ég alja, és hiába tudom, hogy jön a napsütés, szinte mindig arra gondolok, hogy siratják az életem, az elmúlt éveim. Az elrontott döntéseim, avagy a meg nem hozottakat…

Az elhibázott lépéseket, amiket volt, hogy sikerült helyrehoznom, volt, hogy nem. És persze azokat is siratják, amikről a mai napig nem tudom, hogy okos volt-e, avagy végtelen butaság. Ezek már soha nem fognak kiderülni. De talán jobb is. Ha most derülne ki, hogy rosszul döntöttem, és évekig a rossz döntésem következményeivel éltem, akkor tudod, nagyon szomorú lennék. Így is annyi időt elpazarolunk az életből, amiről nem tudunk, azt könnyebb elviselni.

FORRÁS: UNSPLASH

Azt hiszem, az a jó, ha néha süketek és vakok vagyunk. Ha egyszerűen csak élünk úgy, ahogy, és nem rágódunk sem a múlton, sem a jelenen. Nem egyszerű ez. Én bármikor próbálkozom, sosem sikerül. Mert jön egy mondat, egy dal, egy film, ami elhozza az emlékezést is. Azt hiszem, túl szentimentális vagyok. De úgy sejtem, ez mindannyiunkban benne van, csupán nem sokan mondják el.

– Emlékezés… Rám emlékszel? Ránk?

– Sok férfitól egy mondatot sem tudnék idézni. Nem emlékszem már, milyen színű a szemük, milyen a hangjuk, milyen az illatuk. Milyen volt a tekintetük, amikor rám néztek, milyen a mimikájuk. Pedig biztosan voltak fontos férfiak is közöttük. Vagy olyanok, akiket fontosnak hittem akkor. És látod? Nem tudom felidézni őket.

Te nem voltál fontos. Legalábbis eleinte nem. Csak voltál. Csak lettünk egymás életében. Aztán ahogy telt az idő… De te is tudod… Igen. Emlékszem rád. Néha elfogadom, hogy így alakult az életem, nélküled. Máskor nagyon fáj ez a rendetlenség.

Aztán fordul a hónap, és megnyugtató lesz. Mert rossz lenne, ha most rád is úgy gondolnék, voltál – voltál, de nem egészen fontosan. Így pedig mindig az maradtál. Te olyan vagy az életemben, akinek létezését nem lehet rossznak vagy jónak gondolni, egyszerűen csak elfogadni különösebb rágódás nélkül, ha nem akarom, hogy nagyon marjon.

– Hiányoztam?

– Nem tudom, hogy te hiányoztál-e, vagy az a nő, aki veled, melletted voltam. Nem tudok erre felelni neked. És most azt kérdeznéd: mert milyen voltam melletted? Éltem… Pezsegtem, csillogott a szemem. Akartam csinos, jó illatú lenni, akartam NŐ lenni! Nagy betűkkel.

Azt hiszem, a nők életében ezek nagyon fontos pillanatok, és azok a nagyon fontosak férfiak, akik miatt csinosak akarunk lenni.

Akik miatt cicomázzuk az arcunkat, akik miatt csinosba öltözünk, és még kétszer visszaszaladunk belenézni a tükörbe, hogy jól nézünk-e ki. Aztán persze sosem tetszünk egészen önmagunknak. De próbálkozunk. Mert azok az igazán fontos szerelmek, akik miatt jól akarunk kinézni…

– Szerelem volt?

– Nem tudom… De mindig csinos akartam lenni, amikor találkoztunk…

Tóth Zsuzsa

Nyitókép: Unsplash