Inkább 10 perces villámrandikra járnék, mint tinderezzek!

Rettentően unom a Tindert. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Pörgetem a párjaimat, és jól fésült, öltönyös, öltöny nélküli, borostás, kockás hasú, szörföző, horgászó, vitorláson naplementében bort kóstoló Ken-babák tömkelege vigyorog rám.

Mindegyik ugyanaz a zsáner: sötét haj, bőr, szemek, nagy fehér vigyor. Szóval, a zsánerem. Nőként az az illúzióm támad, hogy ez a férfibörze végtelen, és hogy bármelyiküket leemelhetem a polcról, mintha ugyan tárgyak lennének, nem hús-vér emberi lények. Pedig a valóságban épp olyan eséllyel találok köztük érdemi partnert – és akkor párkapcsolatról még ne is álmodjunk! -, mint hogy mondjuk hármasom legyen a lottón.

Szóval nem olyan ritkán, de azért eléggé marha ritkán. Sajnálom persze szegény férfiakat is a másik oldalon. Hogyan is választhatnának a tökéletesen egyforma, Bratz-babára szerkesztett fejű nők fotói között? Élőben könnyű lenne rábökni az esélyesekre. De általában a „Szia, hogy vagy?”, a „Hogy telt a hétvégéd?”, illetve személyes kedvencem, a „Mesélj magadról!” posványába fullad az ismerkedés.

Mindezért nincs kit hibáztatni, hiszen mégis miről diskuráljak egy kétdimenziós képcsomaggal? Persze, vannak elbűvölő dumagépek, akik írásban is ugyanezt a színvonalat hozzák. Egy részük elszánt törtető, aki addig nem nyughat, amíg sarokba nem szorította a prédát, mármint ki nem zsarolt egy randit. A beszélgetések többsége azonban el sem jut a személyességig, hiszen ekkora merítésből választani szinte képtelenség.

A való élet ugyanakkor mégsem kínál annyi és olyan kötetlen ismerkedési lehetőséget, mint a Tinder – még a nagyon extrovertált, gazdag társasági életet élő embereknek sem. Szóval, egyik sem az igazi. Akkor mégis mi a megoldás? Hát, passz. Felmerült bennem ugyanakkor egy másik kérdés: miért is nem működő intézmény az egyperces villámrandi? Nem állítom, hogy gyógyír lenne minden sirámunkra, de egy próbát talán mégiscsak megérne.

FORRÁS: pexels.com

Mi lenne, ha bárki jelentkezhetne egy ilyen személyesen tartott villámrandira, ahol minden párnak szigorúan tíz perce lenne a bemutatkozásra? Nem kéne szemtől szembe igent vagy nemet mondani, csak bejelölni a másik sorszámát egy erre létrehozott appban. Ami a végén majd párba állít, vagy sem.

Tíz perc nem nagy idő, és tudjuk: évtizedek sem elegendőek rá, hogy mint a hagyma héjait, mindenkiről lefejtsük a maga rétegeit. Arra viszont bőven elég, hogy megsejtsük, na jó, 90 százalékos pontossággal megtippeljük, kölcsönhatásba lépnek-e a hormonjaink az adott jelölttel. Ezek után következhetne egy másik, akár fél órás kör is a “továbbjutó” pároknak, biztos, ami biztos.

No, milyen ötlet? Én imádnám. Egészen másképp cseng az a „Szia, hogy vagy?” egy tőlem tíz centire álló ember szájából. Ahol látom a fogai formáját, ahogy mosolyog, a finom ráncokat – vagy azok hiányát – a bőrén. Ahol érzem az illatát. Ahol már egy kézfogásból, gesztusból, mikroexpresszióból látom, hogy az előttem álló férfi harsány vagy gátlásos, egyenes vagy köntörfalazó, durva vagy kifinomult.

Ahol már néhány egymásba fűzött mondat, a szóhasználat, a csevegés könnyedsége elárulja, társasági vagy tartózkodó, művelt vagy tanulatlan, kreatív vagy szabálykövető emberrel van dolgom. Mit ne mondjak, szerintem sokkal beljebb lennénk, mint egy sziával és pár fotóval. Viszont még mindig nem kéne kettő-négy órás randikat, komplett estéket, vacsorákat invesztálni egy ismeretlenbe, aminek könnyen lehet csalódás és felszívódás a vége.

Tíz perc alatt különben is sokkal nehezebb az embernek bármibe is beleélnie magát. 

Persze, mindez csak fantázia, már ha nem kattint ide egy sok pénzzel és még annál is több szabadidővel rendelkező webfejlesztő-rendezvényszervező, aki összehozná az élő Tindert. Tartok tőle, hogy inkább a Tinderből hasonlóan kiábrándult nők kattintják le az ilyen cikkeket, úgyhogy a konklúzió elmarad – és nagyon úgy tűnik, hogy a szerelem is.

Nyitókép: pexels.com