Két otthon, két élet között ingázol…

Feladtad a leckét, te nagy tanító, te rongyos élet. „Nem az idő múlik, hanem mi” – futottam bele a minap Csáth Géza idézetébe. Félek, rólunk írta… Mit mondasz, megalkudjak?

Egyszer már megtettem: házasságnak hívták, de aztán jöttél te, a remény, ki azonban illékonynak bizonyultál. Várjak még rád? Megkapom valaha a jussomat a türelmemért: téged szőröstül-bőröstül? Csak lebegnek körülöttem a kérdések, de választ sehol nem lelek. Ha volt erőm kiszállni egy toxikus kapcsolatból, ebből a döcögősből is ki kellene tudnom, de ki akarok-e?

Két otthon, két élet között ingázol, ami szétforgácsol, ezt tudom jól. De lassacskán minket is, nem csak téged… A gyerekek lelki békéje és jóléte mindenek felett, vallod, és ezért tisztellek is, de igazi otthonból, tudod, csak egy lehet ám. Egy nagyobbacska karéjt szeretnék belőled, nem csak morzsákat, mint ami jelenleg jut, ha jut egyáltalán.

De közben azt is látom, hogy kirúgtad a saját falaidat, és azóta is sajogsz. Köszönöm, hogy eléálltál karakánul. Köszönöm, hogy engem választottál társadul. Köszönöm, hogy nemcsak engem, hanem minket. Bárcsak elég lenne ennyi!  Hogy keveredtem én ide…? Én, aki egykor kurjongatva élveztem a hullámvasutasdit, túlságosan elszédültem, és már csak arra a békebeli körhintára vágytam.

Azaz vágyom most is, csak a dallam akadozik, és a fehér paripa mintha le akarna dobni magáról. Egy kis zsizsgést, egy picike pezsgést, egy csipetnyi “meghalokérted”-et kérnék csak mellé. Nem egy-egy estényi kulináris luxust – engem mással kenhetsz kenyérre, hányszor mondjam még? Mondd ki, éreztesd, simogasd el, de ne vedd meg! Az összetartozást, engem nem lehet.

FORRÁS: PEXELS

Tegyük fel, hogy véget vetek nekünk.

Vagyok már annyi idős, hogy a húspiacon a leértékelt portéka közé vetnének? Bár talán nem is az a legfőbb kérdés, hogy én kellenék-e, hanem az, hogy nekem kellene-e valaki mindenestül. Te, te kellettél, de tele a padlás ígéretekkel, annyira, hogy lassan rám szakad. Ugye a plafon nem?

Sokan óva intettek tőled, de én szentül hittem benned, és hiszek igazából még most is. Utoljára belekiáltom hát a magányos éjszakába, hátha meghallod: fogj kézen, vigyél el a vurstliba, és cuppogtass velem vattacukrot kéz a kézben, hadd lássa a világ: én vagyok az, akit már soha nem engedsz el. 

T. Szabó Patrícia 

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂