Lehettünk volna, de nem lettünk…

Alkalmanként, amikor elhaladok a szomszéd függöny nélküli ablaka előtt, akkor elmélázom, hogy talán nekem is lehetne.

Mert talán jól esne porcelánból kanalazni a forró levest, pont ahogy ők teszik. Érezni a család melegét. Azt, hogy van egy belső mag, ami megtart, amit összetartunk.

Ha családra gondolok, akkor még mindig megjelenik előttem a magas férfi, robusztus alakja. Csibészes mosolya, smaragdzöld szeme. Hosszú időn át hittem, hogy ő és én egy szép napon mi lesz. Mivé válunk. Összeforrunk.

Aztán az élet – avagy a traumáink más irányt jelöltek ki – nem lettünk sem hivatalosan, sem máshogy: társak. Pedig a torokszorítás még megjelenik a torkomban, ahogy ezeket a sorokat írom. Mert azt érzem – még mindig – hogy lehettünk volna.

Popper Péter szerint minden egyén életében megjelenik 3-4 potenciális igazi. Szerinte nincs igazi olyan értelemben, ahogy azt Hollywood szereti vászonra vinni. A szőke herceg sem érkezik fehér lovon. A párkapcsolati nehézségeket pedig nem lehet megúszni. Csak a túlidealizált világunk elvárásoktól roskadozó nyomása ezt nem engedi láttatni.

Éppen ezért a Hadik Pszicho – Szerelem, párválasztás, séma kémia előadása kifejezetten azt erősítette meg, hogy nem a felmerülő ellentétekkel, egyet nem értéssel van a baj, hanem a kommunikációval. Az egymással lefolytatott vagy éppen nem lefolytatott dialógusokkal. Az egymásért ki nem mondott szavakkal. Azzal, hogy sokszor még csak nem is vagyunk tudatában, hogy elbeszélünk egymás mellett. Puritán módon, mert csak hisszük, hogy értjük egymás nyelvét, a másik belső világát.

Óriási a káosz, mert nem tudjuk dekódolni a másikat, meg sokszor magunkat sem. És a párkapcsolataink a „lehetett volna, akkor ha” párhuzamos univerzum vakvágányán hamar kisiklanak.

Tudom, hogy mi is lehettünk volna. Már kitisztult a kép. Ma már pontosan tudom, hogy hol ment félre az amúgy ígéretesnek tűnő holtomiglan-holtodiglan.

Nem akartunk játszmázni, mégis az lett belőle. Távolról sem szerettük volna felemészteni a másikat, de mégis ezt tettük egymással. Idővel pedig semmi más nem maradt már kettőnkből, mint két csupasz csontváz. Lerágtuk egymásról a húst. Nyersen, vadul és visszafordíthatatlanul.

Éjjel és nappal egybefolyt. Húztuk és vontuk egymást. Fájdalom tenger ömlött ránk. Jóval a kimondott végszó előtt tudtuk, de még önmagunknak sem mertük bevallani: nincs vissza út. Mégis nagyon hosszú idő kellett, amíg belemertünk állni a másik elengedésébe. Hónapokon és jó pár ezer kilométeren keresztül – ilyen az, ha két üzleti világban mozgó összetalálkozik – képtelenek voltunk feladni. Hol ő, hol én. Oda-vissza rángattuk és cibáltuk a másikat. Keserves könnyek és kiüresedett hajnalokon át. Sorsdöntő meetingeken vívtunk ádáz küzdelmet az online térben.

Belehaltunk. Az érzelmi pokol legmélyebb bugyrait jártuk meg, ahonnan csak nagyon lassan, és drasztikus eltávolodással lehetett elindulni a megnyugvás útján. Ez azonban még bőven nem jelentette, hogy tényleg lezárult volna kettőnk története.

Csak már nem együtt, hanem külön utakon keressük a feloldozás jótékony áramlatát.

A novellát a HadikPszicho eseménye ihlette, amelyen a részvételi lehetőséget ezúton is köszönjük.