Ma már megbecsülném a szerelmed, de nem vagy itt…

Eltelt másfél év. Az idő megint őszbe váltott, de a nappaliba szökő napsugarakban még látom a tavaly nyári sziluetted. Még mindig szeretlek.

 

Ha behunyom a szemem és rád gondolok, hallom, ahogy becézel. Csak te hívtál így. Mindig akkor szólítottál a nevemen, ha nekikeseredtem a világ dolgai miatt.

Te képes voltál mindig nevetni. Bármilyen baj ért, hosszú időbe telt, hogy bárki észrevegye. Tökéletesen el tudtad rejteni a bánatod. Csak a szemeid sugallták a fáradt estéken a kamerák pixeles fényében, hogy valami gond van.

Még emlékszem arra a csütörtök reggelre, amikor kopogtál az ajtón, és én döbbenten álltam előtted, hogy miért jöttél ilyen korán. Nem tudtam örülni, pedig boldog voltam. Talán éreztem, hogy valami nincs rendben. De a félelem és a megfelelési kényszer elnyomta a boldogságom és egyre csak azt diktálta, hogy mindent úgy tegyek, ahogy neked a legjobb.

Pedig te nem erre vágytál. Csak rám és a közös nyugalmunkra. Ehelyett naphosszat robotoltam, és sértődve vágtam rád az ajtót, amikor azt láttam, hogy a játékba belefeledkezve ülsz a laptopod előtt. Az idő telt, és egyszeriben megelégeltem az egészet. Azelőtt mindig szóltam, hogy pár percre elugrom itthonról, akkor dacoltam és nem tettem. Szó nélkül hagytalak magadra a lakásban. Alighogy leparkoltam nem messze az otthonunktól, jött a kétségbeesett üzeneted: nem felejtettelek itthon?

 

Kedves akartál lenni, talán szomorú is voltál, de én nem voltam képes a sértettségem félretenni. Hiszen így is olyan kevés időnk volt együtt.  Akkor nem tudtam megérteni, egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy neked is jár az énidő. Mellettem is. Ez nem befolyásolható, nem időzíthető.

Csak kell, és kész.

De hazaérve öleléssel fogadtál, mintha valami gyermeki csínyt követtünk volna el egymás ellen. Én mégsem tudtam feldoldódni. Sajnálom az éjszakákat, amikor alkoholmámorosan estünk az ágyba, és míg én kilopóztam a fürdőszobába, visszatérve te már az igazak álmát aludtad. Dühös voltam.

Minden egyes vitánk után egyre gyerekesebben reagáltam. Sértődötten átvonultam a másik szobába. Végigsírtam a hajnalt, te pedig reggel kipihenten ébredtél, kiosontál utánam, és megkérdezted: mi a baj? A takarót a szemem alá húztam, ne lásd, hogy könnyezek, úgy válaszoltam, hogy semmi baj, csak nem fértem el melletted, így volt kényelmesebb. Nem ez volt a valóság.

Ma már sajnálom az elpocsékolt perceket.

Talán soha nem fogom magamnak megbocsátani. Míg te a hibáid után megbánást mutattál, én csak dacoltam. Nem értettem: miért nem veszed észre, hogy mennyivel többet ér a szerelmünk mindennél? Miért nem látod be, hogy valamennyi pillanatát ki kellene használnunk annak a kevés időnek, amit kaphatunk egymásból? Egyszerűen nem fért a fejembe, miért jó neked mellettem, de nélkülem.

Ma már értem: önző voltam.

Persze, tudom. Könnyű utólag sopánkodni. Könnyű utólag okosnak lenni, sírni, könyörögni, amikor már megváltoztathatatlannak tűnik minden. Most egy olyan országban vagy, ahol harcok dúlnak, én pedig itthon, és a korábban természetesnek tűnő kötelékeket is elvágják közöttünk.

Én csak hallottam a háborúkról. Drága jó nagymamám mindig azt kívánta, soha ne éljem át. Hosszú-hosszú évek család nélkül. Gyermekek apa nélkül, feleség szerető férj nélkül. Csak a ritkán érkező levelek adhattak némi megnyugvást. És én talán már ezt sem várhatom… Mégis hiszem és tudom a szívem mélyén, hogy a mi mesénket egy csodás befejezés zárja majd.

Nyitókép: Unsplash