Inkább vagy egyedül, mintsem újra összetörjenek?

Felkelsz reggelente, rutinosan kapkodod magadra a ruhákat, ásítozva, de szapora léptekkel töltöd meg a kávéfőzőt, aztán a fürdőszobába sietsz összekapni magad, hogy időben beérj munkába.

Ahol kimerülhetsz, de utána levezetheted az egészet az edzésben, aztán sietned kell haza, hiszen van még némi tanulni és tennivalód otthon. Így megy ez évről évre. Nem is gondolkozol el azon, hogy lényegében mókuskerékben élsz (ahogy a legtöbben), tehát valójában nem is élsz, csak rohansz azért, hogy mindent rendezni tudj időben. A számláid határidőre fizetve legyenek, hogy az ismerősnek beígért segítségre jusson idő hétvégén, hogy el tudj menni arra a kávéra a régi csoporttársaddal, amihez igazából kedved sincs.

Pedig de jó lenne csak henyélni otthon egy kicsit

 

Csak kikapcsolni. Vagy csak úgy véletlen találni végre egy társat, kirándulni járni, éjjel kimászni az ágyból és az udvar sötétjére pokrócot terítve bámulni némán egymás ölelésében a csillagos eget. Boldognak lenni? Azt sem tudod évek óta, milyen az. Ahogy az lenni szokott, minél inkább kaparsz tíz körömmel a boldogság után, annál nagyobb csapdák áldozatává válsz. És talán ettől is szomorúbb, hogy kétségbeesésedben elhiszed, hogy az adott helyzetben tényleg boldog vagy.

Szerelmes vagy és szeretve vagy

 

Aztán néhány röpke hét, hónap után csak a sok miért, meg a földhöz vágott porcelánszíved darabjai maradnak egy emlékképpel. És megannyi köddé váló “társ” után már néha abban is kételkedsz, hogy ezek a nagy “szerelmek” megtörténtek veled. A szíved még mindig ugyanott van, ahol évekkel ezelőtt kitépték belőled. Kitépték épp úgy, ahogy a szerelmed kényszeresen kiszakították a karjaidból.

És azóta te csak kóborolsz, és keresgélsz kétségbeesetten

 

De már a kétségbeesést is megszoktad. A csalódást is megszoktad, és néha azon kapod magad, hogy számolgatod, vajon mikor jön az újabb trauma. Jönni fog, várnod sem kéne. De tudatosan készülsz rá, mintha akkor kevésbé fájna. Pedig a sok kérdés újra benned lesz egy talán nem is létező ember árnyékával együtt. És csak a fájdalom marad.

Körbenézel a környezetedben, és nem látsz valódi boldogságot. Csak a lótifutit, a meg nem becsülést, a “ez a csaj jobb, gyorsan lecserélem a mostanit, kit érdekel” hozzáállást, az önzést, a szívtelenséget. És már annyira nem tudod elviselni a világot, hogy menekülsz a csendes kis otthonodba, magadra zárod az ajtót, mintha nem is kéne földi pokolban élned, mintha csak egy rossz periódusod lenne.

És elkezdesz egyre több mindent a nyakadba venni, hogy időd se legyen rágódni a félelmeken, vagy esetleg rájönni, hogy nem néha fáj a szíved, hanem állandósult fájdalomban élsz. Aztán elkezded magad egyre feszültebbnek érezni, csak úgy, látszólag minden ok nélkül. Ismeretlen emberekkel kötsz ígéretes barátságot, és jelzed, hogy valami nincs rendben.

A napok telnek, a lelki kínjaid fizikálisan megbetegítenek, menekülni próbálsz, de egyre gyötrelmesebb, egyre kényelmetlenebb szituációkban találod magad, ahol a feszültség dominál, és mintha hirtelen lecsapódnának mögötted az ólomsúlyú ajtók, játék vége, és neked itt kell maradnod, ilyen emberek között. Úgy érzed, megbolondultál. Lélekszakadva futsz hazáig a kellemetlen, baráti körben töltött vendégség után. Más fel se venné a sértődött beszólásokat, de neked már ennyi is sok volt a túlcsordult poharadban. Szinte összecsuklasz az ajtót bezárva, és ki tudja, mennyi ideig sírsz sikítva, dührohamot kapva, pánikolva, halálfélelemben.

De a sós könnyeiddel távoznak a közelmúlt friss és túl intenzív negatív élményei. Végre úgy érzed, kapsz levegőt. Hirtelenjében becsülni kezded, hogy van egy apró pici otthonod, ahová már nem menekülni akarsz a világ elől, hanem csak hazatérni. A rohanásból az állandósult nyugalomba. A kamu kapcsolatok elől a megszokott, szívfacsaró magányba, szívedben azzal a réges-régi, szép, örök szerelemmel. Mert van ilyen is.

Talán sosem látod a másikat újra

 

De még így is hálás vagy, látva, mi történt a világgal a rövid kis életed alatt. Hálás vagy azokért a napokért, amikor volt, aki őszintén szeretett. Már nem kaparkodsz a boldogság után, megérted, hogy a boldogság a nyugalom, az új életed. Hogy a boldogságod valójában nem mások függvénye, hanem egyszerűen te magad vagy az, egy kis, az élet általi kényszeres önismeret, és formálódás

Nyitókép: Midjourney