Már gyerekként megértettem, miért fontos az örökbefogadás…
Sokan nem tudják, de nekem van egy testvérem. Vagyis mostohatestvérem. Nem, ez nem a jó szó. Talán örök tesóm? Nem is tudom, pontosan mi a megfelelő kifejezés. Nem vér szerinti testvér, hanem állami gondozásból örökbe fogadott gyermek, akivel együtt nőttem fel.
Még egy éves sem volt, amikor hozzánk került. Emlékszem, anyu előtte beszélt velem arról, hogy lesz egy testvérem, csak nem úgy, ahogy általában a tesók lesznek, hanem ő egy olyan baba, akinek nincsenek szülei. Én ekkor nem sokkal múltam két éves. Úgyhogy nem nagy korkülönbség volt közöttünk, és hirtelen egyke gyerekből nagytesó lettem – annak minden felelősségével és felelőtlenségével.
Laikusként talán azt gondolnánk, hogy egy pár hónapos babának még nem sok kapcsolata van a világgal. Gyorsan hozzánk került, így tényleg szinte a kezdetektől családban nőtt fel. Mégis nyomokat hagyott benne ez a kis idő is. Nagyon élesen él bennem egy több mint 30 éves emlék, amikor palacsintát ettünk. Még nagyon kicsi gyerek volt és elszaladt egy üres palacsintával.
Én meg utánamentem, hogy tegyünk már rá valami lekvárt vagy kakaót, úgy sokkal finomabb. De ő sietve, ijedten egyben begyömöszölte a szájába az egészet. Én meg néztem értetlenül. Anyu azt mondta, lehet félt, hogy el akarjuk venni tőle. Pedig valójában nem lehettek ilyen élményei, mégis talán az a bizonytalanság, elhagyatottság, amit még kisbabaként is érzékelt, így hatottak rá.
Persze, lehet, hogy ezt csak mi költöttük hozzá, csak magyarázatot próbáltunk találni. Mert az ételhez való viszonya nagyon sokáig ilyen volt. Mindent azonnal megevett, az összes rágcsálnivalót, amit kapott, és utána sokszor még az enyémet is. Talán az evés okozta boldogságérzet megnyugtatta, az talán egy biztos állandó jó dolog volt. Kellett neki idő, amíg ezt a késztetést el tudta engedni.
FORRÁS: UNSPLASH
Nem akarok konyhapszichológust játszani, tényleg nem volt akkor semmi valós tudásom erről az egészről. Gyerekként csak egy nagyon erős érzés született meg bennem, az, hogy neki nem volt jó ott, ahonnan jött. Egy ijesztő, hideg érzés, hogy nem szabadna gyerekeknek ilyen helyen lenniük.
És még most felnőttként, apaként így gondolom.
A gyerekek még alig tudják felfogni a világ működését, kiszolgáltatottak, és félelmetes lehet, ha nincs egy olyan biztos pont, egy olyan elfogadó szerető háttér, amire támaszkodhatnak. Milyen elveszettül érezheti magát az a kisgyerek, aki mellett nincs apa, nincs anya, akikről tudja: bármi történjen, hozzájuk odaszaladhat, ők vigyáznak rá, mindig mellette lesznek.
Ezért fontos, hogy minél több ember tudjon arról, hogy milyen feltételekkel lehet örökbe fogadni – hogy ez lehetőség egy párnak arra, hogy gyermekük legyen, és egy gyereknek egy olyan életre, amit mindenki megérdemel.
Nyitókép: Unsplash
