Már nem az vagy, akihez hozzámentem!

Este van, a szemem megakad a faliórán. Nemrég múlt kilenc. Szokásod szerint a nappaliban ücsörögsz néma csendben, és a telefonodat nyomkodod.

Beszélgethetnénk, összebújhatnánk, nevetgélhetnénk, mint ahogy azt egykor tettük. De már régóta nem a szerelem boldogságát éljük meg, hanem a hétköznapok lélekromboló sivárságát, és ez nagyon elkeserítő. A közös élmények, az együtt szőtt tervek mind elszálltak, és nem maradt más, csak a kongó üresség. Úgy érzem, megingott a kapcsolatunk, mintha egy sötét örvényben süllyednénk egyre lejjebb, megállíthatatlanul.

Tavaly nyár óta hozzám sem értél. Már nincs érintés, nincs izgató bizsergés, nincsenek csókok, új impulzusok. A testem, ami korábban őrülten izgatott, amiben menedékre leltél, már nem jelent neked többet puszta hústömegnél.

Hová tűnt az a romantikus férfi, akit öt évvel ezelőtt megismertem? Aki csillogó szemmel jött elém a munkahelyemre, és azzal a pajkos mosollyal, amit annyira imádtam. Aki meglepetésből elvitt álmaim szigetére, egy másik alkalommal pedig Párizsba, mert sokat meséltem neki az ott töltött bohém évekről. Az a férfi, akihez hozzámentem, sajátos humorával és karizmájával mindenkit levett a lábáról.Engem is.

Három hónapig dolgoztam veled egy projekten, ami inkább szórakozás volt, mint munka. Furcsa így utólag visszagondolva, hogy még abban a szörnyű üvegkalitkában is tudtunk önfeledten nevetni. Talán ezért is szerettem beléd. A könnyedséged feloldotta minden gátlásomat, te voltál az első, aki felfedezte bennem, hogy mire vagyok képes.

Fájóan élesen látom most magam előtt a képeket. Az esküvőnket a tóparton. A beköltözésünket követő heteket. December közepén érkeztünk meg a házba az üres falak közé, de nem számított a hideg, mert melegített minket a lelkesedés és a szenvedély. Az ikrek születését. Együtt zokogtunk örömünkben, és olyan boldogok voltunk, amit sem elmondani, sem leírni nem lehet.

Átkozottul fájdalmas beismerni, hogy elszakadt az elválaszthatatlannak hitt kötelék. Két külön világban élünk, és úgy tűnik, csak nekem fáj.

Egyszerre érzem magam tehetetlennek és reménytelinek, ettől a furcsa kettősségtől pedig folyamatosan kérdések merülnek bennem. Itt alszol a mellettem lévő szobában, mégis távolinak tűnsz. Nagyon hiányzol. Hiányoznak a melegséggel teli összebújások, a cinkos kacsintások, a felszabadult és bensőséges beszélgetések.

A szívemben élő üresség egyre elviselhetetlenebb, félek, hogy belefulladok. Drága férjem, én komolyan gondoltam, amikor az oltár előtt azt mondtam, hogy mindig szeretni foglak. Talán naiv vagyok, de hiszem, hogy együtt képesek vagyunk megbirkózni ezzel a helyzettel is, és minden olyan lesz, mint régen. Ehhez viszont változnod, változtatnod kell. Máskülönben elveszíthetsz. És nem csak engem. A családodat is.  

Heléna történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Pexels