Már nem tudom, ki vagy, pedig egykor szerettelek!

2022-02-11 Esszencia

Fulladok. Talán már csak megszokásból. Nem akarom kinyitni a szemeim, nem akarok szembesülni az idő múlásával. Azzal, hogy megállt az életem, csak a világ halad tovább. Még szinte érzem a késszúrásokat a szívem tájékán, pedig már csak hegek maradtak utánad. 

Még érzem a tested melegét, arra is tisztán emlékszem, mikor egymásnak hátat fordítva, a saját világunkba merülve feküdtünk egymás mellett. Pedig én csak ölelni akartalak, de éreztem, hogy csak egy test vagy, lélekben teljesen máshol jársz. De most nem bánnám. És csak sopánkodok, csak sírok a feleslegesen, dacból, sértődésből, nemtörődömségből elvesztegetett közös perceink miatt…

Olyan voltál, mint egy idegen. És néha én is olyan voltam neked. Néha úgy csókoltál, mint a másik feledet, máskor a szemedbe kellett néznem, hogy tudjam, tényleg te vagy az. Amikor csak az ösztöneid vezéreltek, és a lelked mintha kiszállt volna belőled egy kis időre. Néha mintha nem az a férfi lettél volna, aki az éjszaka zajos csendjében suttogta, mennyire szeret.

Hagyom, hogy elöntse az agyam a kétségbeesés. Hagytam, hogy másnak tűnj, mint aki valójában vagy. Egészen addig, míg teljesen cserben hagyott a realitásérzékem, és már nem tudtam, milyen is vagy valójában. Nem érdekelt. Mindegy volt. Szerettelek. Ekkor már nem számított, ki ez az idegennek tetsző ismerős velem szemben.

Csak néztem, ahogy néha meg-megrándul a lábad, miközben szép lassan álomba merülsz. Még akkor is éreztem, hogy aggódsz. Nyugalmi állapotban is áradt belőled a feszültség… Próbáltál pihenni, de nem ment, és én nem szóltam semmit. Szerettelek volna magamhoz szorítani, elmondani, hogy a támaszod vagyok,  minden rendben lesz.

FORRÁS: PEXELS

De pontosan tudtam, hogy valójában nem veszel elég komolyan, és nevetségesnek tűnne ez az egész. Amúgy sem bírtad soha a lelkizést. Szerettelek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, most is szeretlek. Ugyanúgy, ahogy eddig, de talán még mélyebben, ha lehet. Rettegtem a lelkem mélyéből beszélni hozzád, pedig úgysem értetted volna egyetlen szavamat sem.

Mégis, csak suttogtam magamban, mennyire sokat jelentesz nekem. Hogy a mindenség vagy. A legtökéletesebb. Az egyetlen, az örök, az igazi. Akiért bármikor bármit kész lennék feladni. Akiért még önmagam is megtagadtam oly sokszor. Eltaszítottam a féltve óvó baráti karokat, félrelöktem a családomat is, hogy te lehess a jövőm. A legminimálisabb esélyt sem akartam megadni arra, hogy bárki közénk álljon. Mindenemet feláldoztam érted.

Nem vártam ezért semmit. Te voltál, aki a ritmust verte a szívemben, aki mellett józanul is szédültem a boldogságtól. Te voltál a légszomjam enyhítő, remegő, puha száj. Te voltál a képzelet és a valóság édes elegye. Te voltál a szenvedés és a földöntúli boldogság ugyanazon időben. A minden. A mindenségem. Az életem.

Nem tudok már sírni. Csak a légszomj fojtogat, meg talán az emléked. Talán a felismerés, hogy nem minden volt olyan idilli köztünk, ahogyan én megéltem. A ki nem mondott szavaim itt kavarognak a belsőmben és félek, talán már nem lesz alkalmam soha elmondani neked ezeket. Szerettelek. Ha bántottál, akkor is. Ha ok nélkül éreztem fájdalmat, vagy csak nem találtam a helyem melletted, akkor is.

Hányszor húztam vissza a karjaim, amikor ölelni akartalak! 

Nem beszélni, csak ölelni. Bánom. Hiába nem szerettél érzelgősnek látni, most bánom. Talán könnyebben engednélek el, ha kimondhatnám a kimondhatatlant. Ha megtettem volna, amire sosem voltam képes. Talán könnyebben engednélek el, ha hajlandó lennél te is a saját utamra engedni, most már egyedül. De még most sem megy, pedig nem akarok szenvedni tovább miattad. Szerettelek – és most talán még annál is jobban szeretlek, mint amikor mellettem ébredtél minden reggel.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok